Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Pavol Stevček: Megjegyzések a szlovák prózáról és J. Blažková regényéről

Egyetlen sós otthon, Ján Stacho „Svadobná cesta“ — Nászutazás stb.). A próza nem bővelkedik ennyi irányzatban: Hečko „Falu a hegyek közt“ és „Szent sötétség“ című regényeivel, Ludo Zúbek történelmi regényeivel és Milo Urban újabb műveivel (Zhasnuté svetlá — Kihúnyt fények) még a kritikai realizmus módszerét éltetik tovább; a többi szerző „modernizálja“ realizmusát: Bednár a mai próza ábrázoló módszereit a lélektani — sőt helyenként lélekkórtani — elemzéssel gazdagítja és megtanít arra, hogy a cselekménnyel nem krónikás módon, detektívregényszerűen bánjunk; Mináč a prózát a bölcseleti gondolkodás fórumává teszi. Am a mai próza stílusbeli megújhodásának legerősebb áramlata az új lirizálás; ezzel összefügg a belső monológ és az én-forma, az első személyben megírás. A prózaírók — ennek legkézenfekvőbb példáját Tatarka nyújtja „Človek na cestách“ (Az utazó ember) és „Rozhovory bez konca“ (Befejezetlen beszélgetések) című műveiben — a lírai önkifejezés útjára tértek: elsősorban önéletrajzokat írnak és megörökítik saját gondolkodásuk belső történetét. Ha ez valóban csupán a stílus megújhodásának stádiuma, nem pedig állandó állapot, fejlődési távlat, úgy jő dolognak minősíthetjük; leíró és krónikás prózánknak valóban szüksége volt egy adag alanyiaskodásra. Ha azonban ebből divat és norma lesz, úgy elkerülhetetlenül leszűkíti a próza társadalmi hatáskörét; de úgy hiszem, erről szó sincs. Már azért sem, mert lassanként túlhaladott állapotnak számít az ilyen szűkén értelmezett lírai próza. Elsőnek a ma már halott Rudolf Jašík szabadult meg tőle „A holtak nem énekelnek" című befejezetlen trilógiájában; a lirizáló törekvés itt szerencsésen egybeforr egyrészt a történelmi tárgyilagossággal, másrészt a kor politikai vezéreszméivel. Utána a fiatal Blažková küzdi le az önkifejezés líraiságát „Nylonový mesiac“ (Nylonhold) című kötetében; egyelőre csupán azzal, hogy tiszteletben tartja a neorealista életmenet, főleg az érzelmi problémák ábrázolásának objektivitását.

A modern szlovák próza fejlődésének legújabb szakasza nem hagy fenn kétséget értékeit illetően; természetesen csak akkor, ha nem követelünk lehetetlent: tudniillik, hogy a prózairodalom, ha nem is havonta, de legalább évente hozzon létre egy nagy- jelentőségű művet. Ez nem lehetséges, nevezetesen ott, ahol a prózát hat és fél ember teszi; ahol a próza — a költészettel ellentétben — még mindig elsóbbrendű szellemi tevékenységnek számít. Nemzetünk szemében, amely idülten és felelőtlenül romantikus, az irodalmi tudatalattiban még mindig érvényes a szabály, hogy a költészet „alkotás“, és a próza „munka“. Azért is van olyan kevés prózaírónk, mert „alkotni“ mégis csak könnyebb, mint dolgozni. A francia Jules Renard mondta, hogy „irodalmat csak ökrök tudnak csinálni. A legerősebb ökrök a zsenik, akik tizennyolc órát dolgoznak naponta megállás nélkül.“ Ez nyilván főleg a prózaírókra vonatkozik. De a mi prózaíróinkra nem alkalmazható szó szerint. Nem ildomos leckéztetni őket, mégis kételkednünk kell munkaszeretetükben, munkakedvükben. Mai prózánk még mindig eléggé lírai, ami azt jelenti, hogy prózaírőink a legtöbb esetben élményeikről vallanak, másszóval: nem dolgoznak, nem „gyűjtik“ az anyagot, művük megírásához nem kell tanulmányozniuk, mondjuk a történelmet, gazdaságtant, statisztikát, természettant, néprajzot, filozófiát stb. Mai prózaíróink hiányos munkaszeretetében rejlene az oka annak, hogy senki sem akar „kiszállni az életbe“, bármennyire is ajánlják, propagálják a való élet tanulmányozását ?

Jaroslava Blažková első könyve, amelyben három prózai írását foglalta össze „Nylonhold“ címmel, szerencsés bemutatkozásnak mondható: megjelenését tekintve nem egy a sok közül, nem egy a sorozatból, hanem egy önmagában, egyetlen és egyedülálló; ezért — sok tekintetben érdemtelenül — a lehető legnagyobb figyelmet vonta magára. A Nylonhold akkor bukkant fel, amikor irodalmunkban lázasan kutatunk fiatal és új próza után. Ennél eszményibb feltételeket kezdő szerző nem is kívánhatna: egyenesen elkerülhetetlenné teszik, hogy a könyvet kellő lelkesedéssel fogadja a kritika és közvélemény.