Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Simkó Tibor: Háromtól hatig

— ... nec supplex túrba timebat iudicis óra sui, sed erant sine vindice tuti.

De hiszen ez a legbarbárabb őskor dicsőítése! Amikor még semmi sem volt,

se jó, se rossz az embereken kívül és belül, csupán az őstermészet. Ez a majomember kora, ha igaza van Darwinnak. Ez a tökéletes tudatlanság és tehetetlenség. Ez a gyűjtögetés kora, az őshordáé. De hol vagyunk mi már ettől?! Ma a csodafegyverek kora járja, a V2 kora és Einsteiné. A relativitás-elmélet kora. Helikopterek, távolbalátók, szívműtétek kora. Ma meg sem élnénk puszta gyűjtögetésből. És hogy élhetnénk Homérosz nélkül, meg a rómaiak, meg Dante nélkül? Shakespeare nélkül, meg Goethe nélkül? Tolsztoj nélkül? Petőfi, Ady nélkül? Mickiewicz nélkül, Reymont nélkül? S ez csak az irodalom!

— Nondum caesa suis ...

Nem voltak hajók, amelyek csatázzanak, de halászhajók se voltak, nem voltak gályarabok, és nem voltak sétahajós kirándulások vasárnap a Dunán. Esztergomba, Visegrádra, Vácra. Nem volt váci fegyház, se szegedi Csillag, se Országház nem volt, se Bazilika, se krakkói Wawel.

— Non galeae, non ensis erat...

Sisakok, kardok nem voltak, és nem volt Wehrmacht, se SS. Nem volt Nagy Sándor, se Hannibál, se Hunyadi, se Lincoln. Nem voltak spártaiak, se velen- cések, se bolognaiak. Nem volt Oxford, se Cambridge, se Prága, se Patak. Nem volt negyedik bé, nem voltak diákok. Nem volt tanári kar. Mérnökök se voltak.

— Ver erat aeternum ...

Ám az örök tavaszt nem tudták kihasználni. Gyűjtögettek, ennyi az egész. Vadalmát, vadkörtét, erdei epret. Ojtani nem tudtak, se a földet megművelni. Se fonni, se szőni, se varrni. Nem volt Divatcsarnok, nem voltak divatok. Nem volt Párizs. Nem volt Bastille, nem volt Forradalom. Nem volt Szentpétervár, se Moszkva, se Leningrád. Nem voltak kommunisták. Nem volt Hitler. Nem volt Terezin, se Kísérőd, se „telep“. Auschwitz se volt és nem volt Buchenwald. Se Weimar, Jéna, Bayreuth. Se New York, se San Francisko, se Bombay. Se Nanking, se Peking, se Tokió. Se London. Nem volt Kattowitz és nem volt Przemysl. Nem volt Diósgyőr, se Csepel, se Ajka.

Érzi, hogy ezt még meg kell írnia. Odamegy az ajtó réséhez, kiszól. Nem, nem Richi van ott, nem is a hórihorgas. Valami öreg SS, lehet, budai sváb, vagy hasonló. Szót ért vele, a sváb előszedi a naptárát, kitép belőle egy lapot, nyújtja be a kis ablakon, adja a töltőtollát. Nyitva hagyja az ablakot, hogy lásson.

Rákönyököl a keskeny párkányra, úgy ír. Gyorsan, kapásból írja a sorokat. Nem verset ír, prózát. Levelet, amely tán még eléri az előzőt. Nem frázisokat, nem obiigát vigasztalót. Megírja, hogy mindnyájunkban megvan még az aranykor (ebben az őrben is, aki ideadta a tollát meg a naptárából egy lapot, aki budai sváb, vagy hasonló), megírja hogy ma mélyebben vagyunk, mint az aurea aetas, de magasabban is. Megírja: rajtunk múlik, a mélységet választjuk-e, vagy a magasságot. Rajtunk, rajtam, Leonon (utolsó társam, még nem is láttam az arcát; ha befejeztem ezt a pár sort, megfordulok és ellépek az ablaktól, hogy a fény bejöhessen, akkor majd meglátom, szőke-e, vagy barma, fiatal-e, vagy öreg, kövér-e, vagy sovány), aztán már csak rajtatok, rajtad, Ilonka, és rajtad, Rió, és rajtad, Peti, és rajtad, Pityu, és rajtad, Bandi, és a kicsinyeken és Galamboson és Báldin és Szaueren és Jedlicskán és Fehéren és Jobbágyon és a többieken (üdvözlöm őket külön-külön). És a kicsi Varga Éván, meg az Édesanyján, meg Anna nénin, meg Dezső bácsiékon (bennük nem kételkedem; kérlek, ismeretlenül is üdvözöljétek őket). És Petriken, és a negyedik bén és a többi osztályon (még egyszer üdvözlöm mindannyiukat), és a gyerekeiken és azok gyerekein. És a vasutasokon és a przemysli mérnökökön, és Richin és a hórihorgas szászon (de ez már talán nem rátok tartozik, úgysem tudnátok kézbesíteni). Minekünk Leonnal már csak ötven percünk van hátra. Engedjétek meg, hogy ezt a pár sort utolsó buzdításul küldjem. Amit tettem, nem bántam meg és nem is bánom meg már. Most is azt tenném. Az ember nem arra született, hogy lezuhanjon a mélybe! Az emberhez csak a magasság méltó! Ha választanunk kell a kettő között, én tudom, melyiket válasszam. Ti is tudjátok. Legyetek azon, hogy mindenki tudja! Nem igaz, amit a Metamorfózisok Négy korszaka tanít: az ember