Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Simkó Tibor: Háromtól hatig

nem hanyatlik korról korra. Oj Elváltozásokat kellene írnunk, amelyekben mind szebb és szebb korszakok követnék egymást. Mert az Ember állandóan halad, mind messzebbre, mind magasabbra, s ha meghal is olykor, az áldozatok sora nem marad olcsó ...

Léptek hallatszanak az udvaron. Sebtiben ráírja a papiros hátára a címet és a befejezetlen levelet a töltőtollal együtt visszaadja az őrnek. Aztán őrségváltás. Negyed hat.

Még negyed óra. Talán fél. Háromnegyedkor biztos itt lesznek.

León. Bárcsak ne lenne az! Szinte automatikusan ugrik ki benne ez a kívánság, mintegy gombnyomásra. Pedig hát mindegy. Igazán mindegy.

Félrelép az ajtótól és megfordul. A fiú ott áll előtte, alig lehet huszonhárom éves, szőke, egyenesorrú, keskenyajkú. Nem húsos, inkább csontos az arca. Nyúlánk, szikár termet. Már nem sír, a szája mosolyra nyílik, a fogsora vakítóan fehér. A szeme nagy, sötét, ragyogó. Egy kicsit mintha bánatos lenne.

Megölelik egymást. Aztán odamennek az ajtóhoz, nekitámaszkodnak a kis ablak párkányának és nézik a folyosón az augusztusi reggelt. Szemben a falon irkafirkák, ákombákomok. Nevek kezdőbetűi, városnevek, államok neve. Rajzok. Zászlók, jelvények rajzai. Alakok rajza. Vive la France! Odébb meztelen női test: Éva, vagy Afrodité (a táborparancsnok lányait hívják így egymásközt a rabok; azt mondják, meztelenül fürdenek az udvar medencéjében, s amelyik rab megkívánja őket, az a halál fia). A rajz mellett írás: Heil Éva! Alatta gót betűkkel: Du Ochs! Mellette: VY8ER 81 OKO! Nehéz betű az S.

Aztán csörögnek kint a kulcsok, és bejön a folyosóra három ember. Három katona. Nyitják az ajtót. Pap nem jött velük, pedig azt hitté, az is jár. Talán mert zsidónak nézik. De León nem zsidós. Csak a neve az.

Aztán kopog a léptük a kövezeten, az udvar nem nagy, az egész erőd nem nagy, csak sokan lakják.

A katonák mögött meglátja az orvost, rab az is, zsidó, derék ember. A minap éjjel az egész erődön végiglopta magát, hogy egy szülésnél segítsen.

Pár lépcső a betonemelvényre. Olyan, mint valami szabadtéri színpad. Aztán már ott áll a falnál, León két lépéssel odébb. Rajtuk kívül még négyen jönnek a falhoz. Nem ismeri őket. Nem zsidók. Ügy látszik, nem zsidók. Aztán még várnak. Még nincs hat óra. Talán még tíz percük van hátra. Talán kilenc.

Eszébe jut a levél, a befejezetlen. Hogy is írta csak? Mert az Ember folyton halad, mind messzebbre, mind magasabbra, s ha meghal is olykor, az áldozatok sora nem marad olcsó ... S ha meg-hali-soly-kora-zál-doza-tok-sora-nem-mara- dolcsó. Hexameter. Lám, már a vérében van Ovidius. No, nem sokáig. Még nyolc perc, talán hét. A falon golyónyomok, rajzok, ákombákomok. Előtte ötágú csillag s hozzá a szöveg: SMRT NÁCI... Fordított S, nem nyolcas, mint a folyosó falán. Aki írta, nem ért rá kijavítani.

Talán még négy perc, talán három.

Most hirtelen fölvillan benne valami, lehajol egy darab cserépért és írni kezd a falra. Talán még három, talán kettő. Lehet, hogy befejezi. Hallja, amint a háta mögött bevonul a szakasz. Még másfél perc, még egy. Megállnak, jobbraát. Még háromnegyed. Fegyvert tölts! Závárok kattanása. Harminc másodperc. Huszonöt. Még egy betű! Kész!

Amint megfordul, a fölkelő nap fénye az arcára esik. A feje mögött a falon, az ötágú csillag mellett, félig árnyékban, cseréppel írva ott áll a mondat, amely a levélből kimaradt:

ELSŐ VOLT AZ ARANYKOR — GYÉMÁNT LÉGY TE, UTOLSÖ!