Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Simkó Tibor: Háromtól hatig

az Anna nénit, Dezső bácsiékat soha. Az apja vasutas volt, három éve halt meg tüdőbajban. Vácott szerezte, mondják.

— León! Arbeiter? Robota?

— Inzsinyer.

— Warschau?

— Przsemisl.

— San, San! — ujjong föl, Gyóni jut eszébe, a Csak egy éjszakára.

— San, Przemysl na Sanu — bólint élénkebben a másik.

Lám, a földrajz is segít. Hamarjában fölsgrol egy tucat lengyel várost, németül, magyarul, ahogy eszébe jut. A lengyel bólogat. Gdynia, Vielicska, Lemberg, Csensztochova, Kattowitz, Lodzs, Krakkó, Wawel. Wawel! A lengyel sir.

De hisz ez honvágy! Csak gyötri vele a szerencsétlent!

— Ich bin ein Ungar. Magyar. Budapest. Professor. Lingua latina. Litteratura, história Romana.

— Tak, tak — bólogat a mérnök, aligha tud latinul. Reálgimnáziumba járhatott, vagy ipariba.

— Cicero, Vergilius.

Semmi.

— Catullus, Horatius, Caesar.

— Tak, tak.

— Ovidius, Metamorphoses.

Végre! A lengyel megmozdul, föláll, méri a cella hosszát föl-alá, mintha gondolkodna. Aztán rákezdi, lassan, értelmesen:

— Aurea príma sata’st aetas, quae vindice nullo, sponte sua, sine lege fidem rectumque colebat.

— Brávó! Nagyszerű! Tak, tak! — Megvan a közös nevező. Jöhet a diskurzus. Ö, hányszor, hányszor lefordította már a Négy korszakot, mindig új megoldásokat keresve, új árnyalatokat! Hát ez maradt utoljára. Már nincs két órájuk. Talán másfél, vagy már annyi sem. Ezt mondják hát el ők ketten egymásnak, ez lesz a végrendeletük. S ha nem is érti a szöveget a másik, talán megérzi, mi van benne. Ha megtanulta fejből, tán visszaemlékszik még olyik képre: az ismeretlen przemysli kolléga szavaira, ahogy a padok közt járkál, hátratett kezében notesz, amelybe tüsszentőport szórnak a nebulók. Vagy az alkonyi sétákra a San folyó partján, ahogy lányokkal évődve magolja a memoritert. Biztos odalátszik a gyár, ahol majd dolgozni fog; a gépkarok csattogása, dinamók duruzsolása, hajtószíjak sistergése, lehet, később is visszazakatolta fülébe a verset. Nem, ez már nem puszta honvágy, ez álom, az élet álma, a valóságé. Alom egy korról, amelyet mindannyian átéltünk, amely tovább él mindannyiunkban, ha mégoly rejtetten is. Az a kor itt van Leonban, itt van bennem, ott van Ilonában és a fiainkban és azok gyermekeiben. Az a kor a kicsi Varga Éva kora és az osztályé. Az a kor a Vargáné kora, meg az Anna nénié, meg a Dezső bácsiék kora. A Varga Éva apjában már nincs meg, ö már halott. Sem az orvosékban, ők is halottak. De megvan még Galambosban és Báldiban, meg Szauerban és Jedlics- kában és Fehérben és Jobbágyban és a többiekben, akik kollégáim voltak és nem merték fölemelni a szavuk énelőttem. És megvan az ügyvédekben, akik az utcán elkerülték a feleségemet. Az a kor megvan a vasutasokban, akiket nem ölt meg a tébécé, megvan Petrikben, a szomszédunkban, meg a przemysli mérnökökben, akiket nem hurcoltak el. Megvan Richiben, a kis bajorban, s igen, a hórihorgas száz őrben is megvan, ha mégoly mélyen is. Bennünk még vagy másfél óráig lesz meg, nem tovább. De tovább ott lesz az unokáinkban és a Varga Évák unokáiban és az osztály unokáiban és mindenkiben, aki érez, aki gondolkodik, aki örülni akar. Az a kor itt lesz mindaddig, amíg csak ember él a földön.

León tovább skandál:

— Poena metusqu’ aberant, nec verba minantia fixo ...

— Nem volt trón, se bitó, se parancsok büszke szavakkal nem fenyegettek még — felesel vissza.