Irodalmi Szemle, 1962
1962/3 - Simkó Tibor: Háromtól hatig
volna ki! Senki sem segítette volna ki. Akik őszintén féltették, nem segíthettek rajta, nem volt.szavuk; akiknek volt szavuk, nem segítették, mert féltek. Itt Terezinben senki nem félti és senki nem fél miatta. Itt nincsenek rokonok, kollégák, ismerősök. Itt számok vannak. 3429. Ez ő. Harmincnégy-huszonkilenc. Jelen. Ki a szomszédja? Ki tudja. Harmincnégy-huszonnyolc. Senki. Harminc- négy-harminc. Senki. Harmincnégy-huszonkilenc. Ez ő. Jelen. Itt fekszik a padlón, egyedüli társa a lengyel, azt se tudja, szőke-e vagy barna, öreg-e, vagy fiatal, kövér-e, vagy sovány. Csak a nevét tudja, meg azt, hogy lengyel. A számát se tudja! íme valaki, akinek nincs száma! León ... Bárcsak ne lenne az! Tolsztoj sem volt zsidó. — León. A mellette ülő fölkapja a fejét. Igen, most rá néz. Néz rá és sír. Az arcát nem látni, csak a könnyes szeme csillog. Ilona még nem sír, a levelet még el sem küldték talán. Talán egy hét múlva. Egy hét múlva tizennyolcadika: Ilona-nap. Ilona augusztus tizennyolcadikén sírni fog. Megírta haza: „Legalább a névnapodon lennék még itt, addigra kinyílnak a kikericsek (Csehországban korábban nyílnak mint felénk), szakítanék egyet. Emlékbe.“ Meg kéne vigasztalni. Ha legalább értene németül, ha nem is beszél. Érdekes, azt hitte, Lengyelországban mindenki tud németül. A falvakon talán mégsem tudnak. Vagy keleten. Persze, a lengyelek egy része analfabéta. Ez biztos valami falusi. De a falusiakat nem szokták elhurcolni. Talán munkás. Az, alighanem munkás. Kommunista. León ... Bárcsak ne lenne az! Nem minden kommunista az. A kicsi Varga Éva apja is kommunista volt, pedig nem volt zsidó. Éva is kommunista lesz, mire megnő. Szegény, hogy kínlódott a rendhagyókkal. Mégsem lányoknak való a latin. Meg kéne vigasztalni. Látogatónap Vácott. Ilona kivételesen tegnap kapott bebocsátást, ügyvédért futkos, hiábavaló fáradság, de ő, szegény, azt hiszi, talál valakit. Épp ma érkezik Pestre egy ismerősük, most ő a reménysugár, vele akar beszélni, azért jött tegnap, Márió szolgálati úton van Ajkán, Bandi rigorózumra készül. A vidékiek, Peti és Pista, csak hébe-hóba toppannak elő. Ma nem lesz látogatás. Az ajtóban megfordul a kulcs, a nevét hallja. Talán mégis! A vidéki ügyvéd nem jött meg, vagy valamelyik fiú futott be váratlanul? Lehet, csak munkára viszik valahová, mert nincs látogatója. A rács mögött a látogatók közt sehol egy ismerős arc. Egyszer csak kilép egy fiatal lány, vagy tizennégy éves, odamegy hozzá és megfogja a kezét. A kicsi Varga Éva. Amikor bebocsátást kért az őröktől, azt hazudta, az apjához jött. Pedig az apja három éve halott. Odamegy hozzá, a rácson át megfogja a kezét és egész halkan így szól: — Az egész osztály nevében, minden tanítványa nevében eljöttem megköszönni a tanár úr jóságát. Azt üzenjük mind: nincs egyedül. Sokat gondolunk a tanár úrra. És egy könyvet akar a kezébe nyomni, Ovidiust, nem az iskolait, a teljest. Mellette a folyosó kövén, kosárban egy halom ennivaló. — Ezt anyu sütötte, ezt Anna néni. Ezt meg Dezső bácsiék küldik. Az őr int. Vége a látogatásnak. Meg kéne vigasztalni. Idegentől is jólesik a jó szó. Hogy örült akkor a kicsi Varga látogatásának. Pedig egyszer félévkor, hogy emlékszik, meg is buktatta. S hogyhogy éppen ő kereste föl, nem az eminensek ? Talán hogy az apja már nem élt. Az asszonyok nem olyan félősek. Az anyját látta párszor, szülői értekezleten,
