Irodalmi Szemle, 1962

1962/3 - Simkó Tibor: Háromtól hatig

nem fél. önmaga vigasztalása: van, aki megsirasson. Csókok. Önnön magának szóló csókjai. Áll a tükör előtt, mintha borotválkoznék, és csókolja a saját tulajdon arcát. Könnyek! Könnyek kiért? Sóhajok! Kiért? Levél jön, levél megy, minden változatlan. Minden a régi. Minden a régi?

Ül a katedra mögött és nézi'a lányt. A lány negyedikes és feltűnően fejlett. Testiekben, szellemiekben egyaránt. Az arca inkább szép, de ő nem szereti a húsos ajkat, a buja, göndör, fekete hajat, nem szereti a zsidókat. Nem szereti, hogy a lány alig múlt tizenhárom, és már lelóg a melle, a vérük teszi, délen gyorsabban fejlődnek a lányok. Neki csak az apja volt olasz, az anyja északi, szőke, neki a szőke a nőideál. De tetszik a lány fogsora és tetszik a szeme, a lány szeme ragyog és kedves és vidám, nem oly bágyadt-beteg, mint a zsidóké. És tetszik neki, ahogy a lány felel. A legjobb tanuló az osztályban.

— In nova fért animus mutatás dicere formas corpora... Ez dupla accusa- tivus cum infinitivós szerkezet. Az egyik: animus fért, scilicet me, dicere — a lélek ösztönöz, hogy mondjam el; a másik a dicere függvénye: formas in nova corpora mutatás, tudniillik esse — hogy az alakok új testet öltöttek.

így is érthető, bár a másik infinitívusz túlzás. Egyszerűbb a tárgyat tárgynak fordítani: a lélek hajt, hogy új testbe öltözött formákról beszéljek. De a lány érzi a nyelvet, sejti benne a sajátságokat, ez dicséretreméltó. S ez a passzus nem is negyedikes anyag. Egyáltalán benne sincs a tantervben. Néhány tetszés szerinti mondatot kaptak házi feladatúi, a lány ezt választotta.

Aztán ül a katedra mögött és nem látja a lányt. Hirtelen érte a fordulat, a többiek talán fölkészültek rá. Ő nem szerette a zsidókat, nem érdekelték, nem járt közéjük. Amikor a szenzáció szárnyrakelt, valami megmozdult benne. Akkor csak négyen haltak meg; még egy kislányuk volt, kétéves. Azt mondják, az apjuk maga oltotta be őket. Magát hagyta utoljára.

Az orvosék esete nagy port vert föl a tanári karban, s mindenütt városszerte. A temetésükön sokan ott voltak, megsiratták őket és elfelejtették. Ő nem járt közéjük, eleinte nem tudta, mi történt. De ahogy rádöbbent, abban a pillanatban megvüágosodott előtte: (nem a jónevű orvosék tragédiája, akik az utolsó pillanatig árja iskolába járatták a lányukat, akik a sárga jelet sem viselték, vagy ha igen, eldugva, észrevétlen, akiknek a hét szobájukból csupán négyet foglalt te az állam, sem azoknak az ezreknek a sorsa, akik elsőkként tünedeztek el itt-ott, akikre alig figyelt föl valaki, sem a százezreké, akik már tömegével mentek, könnyező szomszédokat hagyva maguk után, és nem is azoknak a millióknak a sorsa, akik palánkkal elkerített városnegyedekben, villanydrótos barakktáborokban, egymás hegyén-hátán, összehajigálva, nem sorjában mint a barmok, csak mint maszatos, gyűrött, patkányrágta kartotéklapok holmi bomba- találatos iroda polcain, mintegy légnyomástól bepréselve az emeletes priccsek rekeszeibe, bűzben, kórban, tetűben, vérben, jajban várták nem a felszabadulást, de még csak nem is a halált, hanem a bögre levest, egy falat szalonnabőrt, vagy akár egy emberséges mosolyt az őrök arcán — nem, mindezt addig is látta, hallotta, érezte, tudta) a saját közönye világosodott meg előtte, az a vérfagyasztó nemtörődömség, amellyel mindezt elnézte, elhallgatta maga és mások előtt, ahelyett, hogy odaállt volna arccal a világnak, a tanári kainak, arccal a diákoknak, a szomszédoknak, azoknak,-akik nem könnyeztek, félzsidóknak és nemzsidóknak, rokonoknak, ismerősöknek, idegeneknek, barátnak, ellenségnek, magyarnak, németnek, olasznak, orosznak, hottentottának, odaállt volna arccal mindenkinek, ő a szerződött latinszakos tanár, és ki merte volna mondani ezt az egyetlen szót: vétó!

Mert fél évszázad alatt, amióta élt, nem jött rá arra, hogy a rosszat ketten okozzák: aki csinálja, és aki tűri. S most hogy rádöbbent, az új hitre tértek buzgalmával akarta pótolni mulasztásait. Akik azelőtt is érdeklődtek a külső események iránt, azoknak volt érkezésük fölkészülni egy-egy új csapásra: bezárkóztak, lehúzták a redőnyt. Nem láttak, mert nem akartak látni. De őt a politika soha nem izgatta, a háború, a zsidókérdés, Hitler, oroszok, Amerika