Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Mács József: Idősb Fürjes ökre
tat Fürjes bátyó után, még el is fogja a kertjük végében. — János bácsi, hova hajtotta az ökreit? — Semmi közöd hozzá — fortyan fel a vénember, és faképnél hagyja Kristófot. Az állatgondozó nem esett a fejére. Tudja, hogy jóvátehetetlen szamárságot csinált. Az ökrökből hiányzik kettő. Nyolckor érkeznek a klenóciak. Fut a könyvelőhöz, az agronómushoz, és útközben elmondja az esetet mindenkinek. Mint a megbolygatott méhkas, olyan a falu. Az emberek a kapuban tárgyalják a történteket, Fürjes bátyó eljárását, a szövetkezet vezetői pedig betörnek az udvarába, és erélyesen követelik az öregtől az ökreit. De a vénember nem hajlik könnyen, makacsul hallgat, mintha megnémult volna. Csak néz a szövetkezet vezetőire és a bámészkodókra. Aztán megelégeli a sok huzavonát, kiragad az eresz alól egy szőlőkarót és nekiesik a betolakodóknak. — Ki innen! Ki az udvaromból! A bámészkodók egy része félrevonul, helyet ad ifjabb Fürjesnek, feleségének és az unokának, akik épp a legkellemetlenebb percben érkeztek. Az öreg előtt állnak meg. Egyből átlátják, mi történt. Ifjabb Fürjesből szétfolyik az erő. — Mit csinált? — botlik az apja elé. — Elhajtottam az ökreimet — feleli a vénember büszkén. Ifjabb Fürjes körülpillant a csődületen, és az arca lángban ég. Ezek mind rajta nevetnek holnap. Mit tegyen? Ragadja meg az apját és rázza ki belőle a lelket? Nem teheti. Hogyan vezesse le hát ezt a csúfságot az idegein? — Mit csinált? — ordítja a vénember fülébe. — Csak azt, ami jól esett — hangzik a válasz közömbösen. — Üss agyon érte. Üsd agyon az apádat! Ifjabb Fürjes a dühtől fuldokolva dugja az arcát a vénember ökle alá. És magából kikelve sziszegi: — Üssön, vágjon, rugdosson maga engem. De figyelmeztetem, ne kíméljen, mert akkor én ragadom meg magát. Én márv. nem bírom ki ezt a szégyent. Hol vannak az ökrök? A dulakodást a fiatalasszony szakítja félbe. Elrántja a férjét az öregtől. — Ne verekedjetek! — Hol vannak az ökrök? — Kicsaptam őket az erdőbe. Az emberek széjjelszaladnak, az ökrök felhajtására indulnak, magukra hagyják a Fürjes családot. Az öregasszony a lépcsőn áll, és az urát pártolja. — Nem árt az ökör a szövetkezetnek! Ifjabb Fürjes a küszöbön ül, tenyerébe temeti az arcát. — Ilyen, szégyent! Az öreg a menye előtt mentegetődzik. — Nem tehetek róla. Öljetek meg, tiltsatok el a háztól. Nem bánom. Üres az udvar, nincs min igazítanom, mától kezdve ökreim sem lesznek. Gyűlölöm a szövetkezetét! • Odahajol a kisgyermek fölé, megcsókolgatja a kezefejét. Sír a lelke, a teste. A kicsinek eltörik a mécsese, a fiatal- asszony rázza, ringatja a karján, s magyarázza az apósának: — Nézze ezt a csöppséget. Ugye milyen aranyos ? — Szép, egészséges a lelkem. — Mikor a világra hoztam, rá se kívántam nézni. Olyan fájdalmakat okozott nekem. Most meg: nem adnám semmiért! Én kínlódtam vele, s nagyon szeretem. Fürjes bátyó érzi a szavak képletességét, de megjegyzés nélkül hagyja. A napra pislant és töpreng, hogy hát reggel van megint, párolog a föld, s ő még nem döntötte el, mit tegyen. Bemenjen-e, vagy a kapuba álljon? Ifjúságunk olykor viharosan reagál a különféle társadalmi jelenségekre. Ez rendiben is volna, ha a lelkiismeretlenség, az önzés és a talpnyalás ellen lép fel. Ám nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a fiatalok élettapasztalat híján az egyes esetek alapján helytelen általánosításokba bocsátkoznak, nem tesznek különbséget jó és rossz között, és nem fordulnak szembe a rosszal. Ennek pedig mi felnőttek vagyunk az oka. (I. KAIROV — AZ SZKP XXII. KONGRESSZUSÁNAK ANYAGÁBÓL)
