Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Mács József: Idősb Fürjes ökre

Fürjes bátyó hangosan felnevet.

— Hányadszor ismétled ? Hagyd abba, fiam. Én abból indulok ki, hogy sokat dolgoztam, és nehezen felejtek. Öregségemre nincs semmim. Csak az a diófa az enyém, amit a házam elé ültettem. Az alá temessetek, ha meghalok. A földet nem is sajnálom, annyira, mint az ökröket.

Az asszony a férje felé hajlik.

— Mit is árt az ökör a szövetkezetnek.

— Sokat eszik. A teheneknek kell a takarmány — hangsúlyozza türelme fogytán ifjabb Fürjes.

A vénember hálásan tekint a feleségére, s elítélőn a fiára, aki fogja a sapkáját és elmegy. Ha az ökörre meg egyébre terelik a szót, mindjárt dolga akad. Az ajtóból kiabálja vissza most is, hogy vezetőségi gyűlés lesz a tavaszi munkák állásáról.

Fürjes bátyó magába roskad, kínosan megvonaglik a szája, görbére torzul a tehetetlenségtől. Vacsora nélkül vonul be a szobájába, amelynek elég szűkre méretezett a belvilága. Ledobja magáról a gúnyát és lefekszik. Felesége is követi, csoszog utána, ledől melléje. De nem avatja bele a titkába. Mormol, mormol, mintha a mi- atyánkot mondaná, pedig dehogy imádkozik. Az időt sürgeti, a hajnalt várja.

Nem ő tehet róla, hogy a fiával nem tud szót érteni. Soha nincs itthon, állandóan a falut bújja, építteti az istállókat, hozatja a gépeket, veszekedik a szövetkezeti tagokkal, és nem törődik az otthonával. Nem veszi észre, vagy nem akarja látni, hogy minden sikeres lépés a szövetkezetben az & életét rövidíti. Szereti a fiát, eddig engedett is neki. Félreállt a kapuból, amikor az ökreit kivezették. Azt hitte ugyanis, hegy a közös gazdálkodásból nem lesz semmi. A jószágot visszahozzák. Tévedett, nagyon tévedett!

A gondolatok izgalomba hozzák. Nyugtalanul forgolódik az ágyon, nagyokat piheg és nyög. Egyszer felül, másszor lefekszik. Sehogyan sem jó neki. Legszívesebben a közösistálló földjén vetne magának ágyat.

— Miért nem nyugszik? — dorgálja a felesége.

— Nem tudok.

— Az ökör miatt?

Fürjes bátyó nem felel.

— Imádkozzék! — tanácsolja az asszony, s elfordul, elalszik.

— Van eszembe! — gondolja a vénember. — Az ökreimet vinni akarják, s én imádkozzam. Ha bolond lennék. Inkább töröm a fejem, hogyan mentsem meg őket.

Ébren tölti az éjszakát. Töviről hegyire átgondol mindent. Kristóf Péter őrzi az ökröket. Csúnya ember, szúrós tekintetű, a szíve ellenben puhítható. Egyszerűen ha- zaküldi. S ha nem engedelmeskedik, akkor erőszakhoz folyamodik. Hiába fiatalabb, ha rokkant. Az egyik nagygazda szecskavágója harapta le a fél karját.

Éjfélkor nyikkan az ajtó, a fia csúszik be nagy óvatosan. Milyen lassan telnek a percek? Mennyi minden fér bele hatvan percbe, ha az ember a várakozás izgalmában él! Elhúz egy autó az úton, villanylámpa fénye játszik a falon. Az éjjeliőr végig kopogja a töltést. A padláson szörnyű hangosan rágcsálnak az egerek. Felváltva vak- kantgatnak a kutyák ... Nem törődik semmivel, nem retten vissza semmitől. Az ökröket elhajtja, nem engedi el!

Hajnalban ismét nyílik az ajtó, a fia szalad az autóbuszhoz. Megragadja 'a várt pillanatot, magára kapkodja a gúnyáját, és elindul a közös istállók felé. Még sötét van, az égen barna felhők futnak, mindenre elszántan belép.

Kristóf elvégezte már a munkáját, és most egy háromlábú széken bóbiskol. A zajra felrezzen.

— Jó reggelt, Péter — köszönti Fürjes bátyó az állatgondozót.

— Adjonisten — fogadja az álmélkodva, s mert nem képes felfogni, hogy mi történt, zavartan kérdi: — Váltás, János bácsi?

— Eltaláltad, Péter. Nyolckor jönnek az ökreinkért, oszt hát előtted sem titkolom, hogy mennyire szerettem az enyéimet. Szeretnék velük lenni utoljára!

— Akkor én hazaugrom. Az idő esőre áll, az én tetőm meg beázik. Megigazítom a cserepeket.

— Eriggy.

Kristóf távozik, Fürjes bátyó meg a jászolhoz ugrik. Egykettőre eloldja az ökrei láncát. Kivezeti az állatokat. Már-már kivirradt, a madarak dalba kezdenek, s a vénember ott bukdácsol a földeken ... az ökrei előtt. Felkapaszkodik a dombra, onnan már csak pár száz méter az erdő. Behajtja az ökröket a sűrűbe. Aztán mint aki jól végezte dolgát, elégedetten ereszkedik be a faluba.

Az állatgondozó hamar végez a tetővel. Szalad vissza az istállóba. Közben találkozik az öreggel. Gyanakodva néz rá. Az ökrök faránál váltak el, s ő a dombról jön be? Rohan az istállóba, majd sebesen vág