Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Mács József: Idősb Fürjes ökre

igazítanom. Csak ténfergek le s fel, mint az eszelős. Hát ez a szocializmus, hogy így kínlódjék az ember? Hát nekem nincs lelkem? Tudd meg, minden porcikám fáj, de nem a köszvénytől.

Ifjabb Fürjes komoran néz maga elé. Sajnálja az apját. Melegség süt a szavaiból.

— Maga azért virraszt, apa, hogy nincs semmije. Én meg azért virrasztók, hogy mindenünk van. Nagyon sok földünk, gépünk, marhánk, pénzünk.

— Nem a tiéd, ne hencegj vele. Az volt a tiéd, amiről az akaratom ellenére lemondták

— Hagyjátok már abba — kap az öregasszony a fejéhez. — Hát meg kell bolondulni ebben a házban ? Beszéltek, beszéltek, beszéltek, jártatjátok a szátokat, veritek a kést a szívembe. Kinek adjak én igazat? Veled szenvedtem, tűrtem, verítékeztem. Őt meg a világra hoztam. Ne mondjátok mindig, úgysem értitek meg egymást. Menjetek, fűrészeljetek fát.

Fürjes bátyó kitámolyog az ajtón, ropogtatja a padlót a fia is utána. Az órájára néz, még van néhány perce. A kecskelábú bak ott áll az udvar közepén. A fűrészpor, mint egy nagy szétfolyt szem világít a barna földből.

A vénember fát helyez a bakra, és ráhelyezi a fűrészt. Rángatja szótlan a fiával. Sír az acél, muzsikál a tiszta tavaszi délutánon. Az öregnek felderül az arca.

— Látod, én ezt szeretem. Ha itt vagy mellettem. Ilyenkor az én fiam vagy. Csak az enyém.

Ifjabb Fürjes megáll, s belenéz az apja szemébe:

— Ha maga is annak örülne, aminek én, soha nem lenne rossz szó közöttünk. De maga mindig azon mesterkedik, hogy szégyent hozzon a fejemre. Jár a közös istállóba, és csüng az ökrei nyakán, hullajtja a könnyét utánuk, az emberek meg nagyokat nevetnek a háta mögött.

Fürjes bátyó megrántja a fűrészt.

— Üsse meg őket a guta!

— Nem úgy van az.

— De úgy van. Keservesen neveltem fel az ökröket. Nem eresztem ki őket a faluból.

Ifjabb Fürjes elengedi a fűrészt.

— Eszébe se jusson valamit csinálni!

A vénembernek haragosan villan a tekintete.

— Hova szaladsz?

— Az irodába. Műtrágyát hordunk az állomásról.

Fürjes bátyó eldobja a fűrészt, félrerúgja a bakot, és mint aki megbambult, áll leverten az udvar közepén. A nap lenyugvóban, a föld nyirkos szaga szétárad a koraesti levegőben.

Néhány percet kivár, aztán gondol egyet, s nyakába veszi ő is a falut. Hazafelé tartó, nevetgélő asszonyok nyomában baktat, kitér a traktorok elől, magasra emeli a kalapját a paraszt udvarok öregjeinek.

A kocsmába nyit be.

Már ég benn a villany, a sarokasztalnál cigányok iszogatnak. A szövetkezetnek kisebb téglagyára van, ott gyúrják nap mint nap a sarat. A vénember megpöccinti a kalapját a karcsmárosnak, alacsony, zömök, szomszédfalusi ember, s rendel egy féldeci szilvóriumot.

— Bakos sógor még nem volt itt?

— Minden percben jöhet — marasztalja a korcsmáros.

Leül a cigányok mellé, nézi a falatozásukat. Máskor tréfálni szokott velük — megettétek a macskát, vagy a Kistelki kutyáját — most semmi kedve az incselke- déshez. Tűnődve nézi őket, s irigyen megjegyzi.

— Nektek találták ki ezt a világot. Nektek mindent adott, tőlünk mindent elvett.

Az egyik hórihorgas cigány nevetve tromfol:

— Mindenkinek adott, magának is!

— Aha... Elvette a földemet, meg az ökreimet.

— Nem kell legalább annyit dolgoznia. Kevesebb a gondja, több az ideje ...

— Tudod is te, mi az én gondom — kerekedik benne a düh, fenékig kiissza a pálinkát.

Ekkor lép be Bakos sógor. Vézna, lőcslábú ember, majd a melléig csüng le bajuszának a két ága. A földekről jön, sáros a csizmája, fáradtan húzza a lábát. De ahogy megpillantja Fürjes bátyót, felcsillan a szeme.

— Te itt vagy?

— Rád várok — mondja a vénember.

Megrendeli magának ő is a féldecit és

leül... Régebben haragosok voltak. Még pereskedtek is a föld miatt. Egyformán ellenezték az újításokat, s a közös gond elfelejtette a régi sérelmeket.

— Mi újság ? — kérdi Fürjes bátyótól.

Az összetörtén legyint.

— Viszik az ökreinket.

Bakos elsápadt, majd elönti arcát a vér. Lám, az ő fia nem közlékeny.