Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Mács József: Idősb Fürjes ökre
2 Az öregasszony a hátsószobában terít. Szalonnát, kolbászt és tepertőt tesz az asztalra. Hozzáülnek a száraz ebédhez. Fürjes bátyó azonban csak ímmel-ámmal eszik. Nem ízlik neki a falat. A fiára lopo- gatja pillantását neheztelőleg, aki elsősorban akarta, hogy az ökreiért sírig fájjon a szíve. Közepesnél magasabb a fia. Erős, izmos, széles vállú ember. Szeme nagy, barna, ábrándos. Arcának bal felén ici-pici forradás van, amely kesernyés ízt kever a nevetésébe. Sokszor elnézi a fiát, és mindig megreszket a lelke, amiért más lett, szófog adatlan lett, nem olyan, mint amilyennek nevelte. Három esztendeje már, hogy az udvarral nem törődik. Az istállóba be sem néz. Örökké a falut meg a mezőt bújja, és csak a késő éjszaka veti haza. Búsul a vénember, nehezen csúszik torkán a falat, a kenyeret és a kést lecsapja az asztalra. A fia felrezzen gondolataiból. — Mi baja? — Az a bajom, hogy élek. Hosszan hallgatnak. Ifjabb Fürjes közömbösen néz maga elé. Mintha az apja olyasmit mondott volna, amit már ezerszer hallott. Nem tulajdonít neki semmi jelentőséget. Csak amikor végez az ebéddel, és a sapka is fenn van a fején, akkor kérdezi: — Nincs mit ennünk? — Van. — Nincs ruhánk? — Az is van. — Mi hiányzik hát? — Az ökör. Fürjes bátyó szemlátomást megkönnyebbül, hogy a jószágot ismét felemlítette. Izgalomban, nyugtalanító lázban lesi a fiát, vajon megrándulnak-e arcán az izmok? Hasztalan erőlteti a szemét, nem vesz észre semmit. A várt komorulásnak még csak a jelei sem mutatkoznak. Mellbeüti a közöny, szédelegve botorkál a sparhelthez, ahol a felesége mossa el a tegnapról maradt edényeket. Hátatfordít egészen a fiának. Nincs beszélnivalójuk. Hiába említi egyik napon a szekeret, másik napon a vetőgépet, harmadik napon az ökröt, annyi a szava, mint a falra hányt borsó. — Mit akar megint az ökörrel? — for- tyan fel mérgesen ifjabb Fürjes. — Vezesd vissza az udvaromba! — Jó helyen van. És még jobb helyen lesz. Megvették a klenóciak. Fürjes bátyó megtántorodik. — Mit mondasz ? — Van füle, hallhatta. Holnap jönnek a klenóciak. Nincs szükségünk ökörre. Tömni a bendőjét haszon nélkül? — Megfogom a fejszét és megmutatom, hogy senki nem teszi be életét az istállóba. Ifjabb Fürjes tudja, hogy az apja úgy gondolja, ahogyan mondja. Mióta megalakult a szövetkezet, rengeteg szégyent hozott a fejére. Mikor már minden ment simán, zökkenő nélkül, ő kilopakodott a mezőre, és fenyegette az embereket, hogy térjenek észhez, ne kövessék a fiát. Ha valahol ellenségeskedés történik a szövetkezetben, mindjárt azzal torkolják le a civakodókat, hogy olyanok vagytok, mint az öreg Fürjes meg a fia. Hát neki már elég ebből! — Gondolja meg, mit csinál! Van nekem más dolgom is, mint a maga hóbortjaiért szégyenkezni. Reggel megyek a városba, hozom haza a feleségemet meg a kisfiúnkat ... Az unokájára legyen gondja, ne az ökörre. Az ökörhöz semmi köze — figyelmezteti keményebb hangon a fia. — Azt hiszed, tudok élni, ha elviszik? — Már miért ne tudna? — Mindent elvesztek tőlem, amiért éltem. Szakadjon rá az ég az ilyen világra. Elvette az eszedet is. Nem az én fiam vagy. Megkoppasztotta a portát, amire az életem tettem. S most vinni akarja az ökreimet. — Gépek kellenek, nem ökrök. Jöjjön meg végre az esze! — Az eszem? Az eszemnek vége. Nem nyugszik, nem pihen. Fekszem az ágyon, a szemem nyitva... Meleg a dunna, jó a tolyú benne, mégis didergek alatta. Mert nincs semmim, amiért élni tudnék. — Hagyják már abba! — szól közbe pa- rancsolón az öregasszony, és idegesen igazgatja a kendőjét. ‘— Nem hagyom abba — kötekedik Fürjes bátyó. — Mondja csak — bátorítja a fia. ■— Megszoktam, hogy hajnali négykor lelépek az ágyról. Most is ezt teszem. Nyitom az ajtót lábujjhegyen, hogy ne zavarjalak benneteket, és mikor az udvarra érek, mintha fejbe kólintanának. — Miért? Nincs mihez hozzányúlnom. Nincs min
