Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Marton József: Születésnap 1947-ben

— Csókolom, szervusztok, ezer bocs’ a késésért — mentegetőzött a hízásnak induló középkorú férfi. — Meg kell értenetek, pompás bélyegekre tettem szert a börzén és a vásár kissé elhúzódott. Hónapok óta vadásztam ezekre a példányokra. Utána taxiba vágtam magam és rohantam a szűcshöz. — Drágám — fordult a feleségéhez — kellemetlen hirt kell közölnöm, a bundád nem készült el.

Az asszony szemében hajánál is feketébb viharfelhők tornyosultak.

— Micsoda hallatlan dolog ? Te is jelen voltál, Ervin, égre-földre esküdözött hogy vasárnapra ...

— Nyugodj meg, drága Laurám, nem ő a hibás. Tegnap váratlanul rosszul lett a felesége. Vakbélgyulladás. Rögtön meg kellett operálni. Ilyen körülmények között, meg kell értened.

— Semmit sem vagyok hajlandó megérteni. Fütyülök a tisztelt szűcs becses nejére, engem az egészből csak a bundám érdekel — toporzékolt Laura.

— Ha öregfejszék is potyognak az égből, akkor is el kellett volna készülnie vele. Kedves férjem még ilyen csekélységet sem képes elintézni. Ahogy ismerlek, le se toltad érte, ahhoz túlságosan halvérű vagy. S most légy szíves, és áruld el, mivel szándékozol gratulálni születésnapomra, üres kézzel?

— Ne idegeskedjél, Laura, mit számít az, ma, holnap vagy holnapután? Egyébként adhatok ötezer koronát...

— Nem érdekel a pénzed, én mára bundát vártám.

Idegtépő hallgatás után sírásba csukló hangon hozzátette.

— Vagy legalább egy csokor virágot...

Ervin tehetetlenségében ujjait tördelte. Laura elfordult, makacsul bámulta a kandallóban lobogó tüzet.

A cselédlány bekopogott.

— Tálalhatok, nagyságos asszony?

A párolgó leves nem olvasztotta fel az asztal fölé sűrűsödött fagyos hangulatot. Mira lecsapta a kanalát.

— Tisztelt születésnapi gyülekezet, ebben az ünnepi némaságban egyetlen falat sem megy le a torkomon. Miért nem beszélgetünk? Apropó, Laura, mindig elfelejtem megkérdezni tőled, miért bocsátottad el máról holnapra a régi cselédlányod ? Sosem fogytál ki a dicséretéből...

— Ne is emlegesd. Pokoli história, elfut a méreg, ha rágondolok — pattogtak a háziasszony szavai. — Véletlen folytán szereztem tudomást az egészről. Ügy volt, hogy szomszédunk, a Benickiék szakácsnőjével barátkozott. Jó ég tudja miért, egy ízben csúnyán összekaptak. Erre Benickiné — ki nem állhatom a vén satrafát —, híresztelni kezdte boldog-boldogtalannak, hogy finom família lehetünk mi, ha a cselédlányunknak viszonya van a péklegénnyel. Az is lehet, hogy mészárossegédet mondott, már nem emlékszem, egyébként a lényegen nem változtat.

— Na és — biggyesztette le ajkát Mira — mi van ebben?

— Tőlem annyit szerelmeskedhet, amennyit bír. De a ligetben, vagy a hegyiparkban, vagy mit tudom én hol. De képzeld el, a fiú bejárt hozzá. A mi lakásunkba! A cselédszoba ablaka a folyosóra nyílik és az a kenyér szagú Rómeó esténként, kapuzárás után... hát nem borzasztó? Vadidegen embert beengedett a lakásunkba. Meg kell őrülni az embernek.

— Borzasztó, borzasztó, csak ne izgasd fel magad — sietett a válasszal Mira. — Magam részéről kedves teremtésnek találtam a lányt, lehet nem is volt alapja a pletykának ...

— Kedves? — ráncolta össze szemöldökét Laura. — Még nem mondtam el mindent, amiről tudok. Talán emlékeztek, fél éve lehet annak, a lány napokon át görcsökre panaszkodott, és a világ minden kincséért sem tudtuk rávenni, hogy orvoshoz menjen.

— Valami rémlik, nem nagytakarításkor történt?

— Akkor. De ő nem a nagytakarításba betegedett bele, nem ám, hanem a magzatelhajtásba. Ezért félt az orvostól, mint a tűztől. És nekem ezt is a Benickiné révén kellett megtudnom!