Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Lóska Lajos: Kari Günther találkozása

mintha ismerős vonásokat fedezne föl a fiú konok arcán. Ugyan. A túlfeszített idegek káprázata.

Int, hogy vigyék gyorsan előle. Fölösleges magyarázgatnia tovább mit áldozott a Wermacht a kommunista veszély letörése érdekében. Mit áldozhat még a jövőben. És, hogy mit jelent, ha a franciákat és a németeket összeforrasztja ez a tudat. Megromlott már itt a fiatalság.

Az ifjút elvezetik. Ám a hatósági közegek szemében mintha gúnyos szikra lappangana. Günther legyint. Menni készül. Ekkor törtet befelé egy nő. Először érdektelenül nézi, mint tuszkolják kifelé. Azután meggondolja. Vele akar beszélni? Hadd jöjjön!...

Az asszony minden mozdulata zilált és ideges, amint közeledik. Szinte félelmetes. Fiát féltő nőstényhez hasonlít. A kapitány rideg fölényt erőltet magára. Fürkészi szemrebbenés nélkül. Javakorabeli némber. Valaha formás lehetett. Most már eléggé lompos. Arca fakó, ráncokkal átszőtt, de petyhüdtségében is szembeötlő hajdani szabályossága. — Hol láttam ezt a jellegzetes arcot — rán- dul összébb a tiszt szemöldöke ... Megvan. Ahhoz a fickóhoz hasonlít... Persze, az anyja ... De valahonnan távolabbról is ismerősnek rémlik. Honnan? ... honnan? — turkál nyugtalankodni kezdő agyában. Egyszercsak... mint mikor valaki a lim-lom között keresgélve, épp arra nyúl, ami után kutat, előbontakozik emlékei lomtárából... Először ráncok nélkül, márványszerűen, aztán a kín és rémület eltorzulásával, végül halálos bágyadtságba alélva ...

A francia lány — hőköl hátra Günther, mintha halott kísértené. Mint a kígyóbűvölt mered a női arcra, mely úgy rajzolódik eléje, mintha nagyítón át nézné. Megnagyobbodik minden vonása, hogy annál jobban vádolja a múltért... Az asszony szeme is szinte kidülled mély, árnyékos gödréből. Örvény kavarog a lázasan csillogó szempárban. Zavaros, félelmetesen kígyózó örvény.

Egy ideig rebbenés nélkül merednek egymásra, azután a nő kezébe temeti az arcát, mintha valami borzalmasnak a látásától menekülne. Majd rémült, védekező mozdulattal tartja maga elé mindkét kezét... Melle elromlott gőzgépként kezd zihálni, szájából gyűlöletes szóáradat ömlik:

— Élsz még, élsz, te szörny!? Sőt ide mersz jönni? — ahol annyi pusztulást és átkot hagytál hátra! Mondd, megint rabolni jössz, gyújtogatni? ... Bujaságodat ártatlan lányokba oltani? Azután odább állani... A szerencsétlen némber- nek meg átka legyen, ami egyébként boldogság lehetne: a gyerek, akit szíve alatt hord. Aki véréből sarjadzik. Nevelje lopva, szégyenkezve. Becsületes apát hazudjon neki, ha fölnő, mert aki apja, az ellen ádáz gyűlöletet kell szítani fia lelkében. Szemedbe mondom, bármily dühösen meredsz rám, szemedbe mondom, ha lelőssz, ha kivégeztetsz is, hogy nincs jogod felelősségre vonni azt a gyereket! Ő vonhatna téged. A saját fiad, aki jobban gyűlöl, mint én, mert német vagy, aki tönkretetted anyja becsületét és hazáját. És most megint azért jössz. Állattabb vagy az állatnál, mert az legalább védi a fattyát. Én mondom, a gyerekünk anyja. Ugye most már nem kellenék? Ismerni se akarsz... Azért ne ismerj meg! Sose csodálkozz, sose méltatlankodj. Én vagyok, az ártatlan francia lány.

Günther nem értett meg mindent, de amit értett, attól is elállt a szava. Nem tudta mit tegyen, mihez kezdjen. Tanácstalanul vergődött.

— Hallgass ringyó, hazudsz! — ordított végül magából kikelve. Lehullott róla a fölényes nagyképűség álarca, az öntelt erő fitogtatása.

— Úgy... ? — kezdte az asszony ismét, mihelyt levegőhöz jutott. — Hallgassak ? ... Azért se! Ide hívom a hatóságot... Tudják meg ki vagy. Ide hívom a gyereket, hadd verje szét a fejed. Vagy csókolja meg a gyönyörűséges apját.

Fölkacagot, majd csukladozni kezdett. Günther borzadva kémlelt az ajtó felé. Meg ne hallják miről van szó — hüledezett a vére. Könyörgésre fogta.

— Hallgass, az istenért. Hallgass! Fizetek, amennyit kérsz. Itt jártunk a múltban. Tagadhatatlan. A háborúban sok minden megtörténik. Fizetek, bárkié a gyerek. Bőségesen. Megtehetem. Gazdag vagyok. Módomban áll.