Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Lóska Lajos: Kari Günther találkozása

Az asszony maró gúnnyal kacagott az arcába:

Az istenre kérsz. Kárpótlást Ígérsz, mert gazdag vagy. Miből?... a rablott- ból. Hogy bárkié a gyerek? A tied! A tied! Az alamizsnád meg tedd el! Nem bújhatsz mögéje. Hé, emberek ... Emberek!

Günther szeme vérben forgott... Fogát csikorgatta. Balkezét úgy szorongatta, mintha az asszony torkát fogná. Jobbjával bizonytalanul kapkodott. Egyszercsak a pisztolytáskához ért. És ettől az érintéstől, mint varázsütéstől, visszazökkent magába. Hiszen ő a Bundeswehrt képviseli ebben az országban. A hatalmas germán istent, mely ismét nekilódul a világnak ... Tagadni! Fölényes vasmerevséggel. Tagadni nyegle vállrándító csodálkozással. Majd dölyfös sértődöttséggel elégtételt kérni. Azután felsőbbrendű nagylelkűséggel eltekinteni ettől. Kemény recsegő hangon kiáltott, mint a vezényszavakat szokta: Halló!... Vigyék előlem ezt az eszelőst! Azonnal!... A fiát pedig elrettentő például szigorúan büntessék meg. Követelem!

— Elhallgatott. A fiát szónál meleg áramlás ömlött végig a testén. A szíve felől... Hozzák be még egyszer azt a haszontalant — szerette volna mondani — hiszen az ő fia is. Otthon csak lányai vannak. De összeszorította a fogát, és hideg fölénnyel körültekintett, mint mikor százak halálát nézte szemrebbenés nélkül.

Az asszonyt négyen cipelték, vonszolták, mint a tépett rongyot. Száját nem bírták befogni. Ha lányod van, járjon úgy, mint én — visította.

Már kinn hurcolták, de átka egyre ömlött Güntherre, hogy ereibe furakodva gyötörje, míg csak ól...