Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Mács József: Idősb Fürjes ökre
Csakhogy neki is legyen valamije ... háza ... földje, kertecskéje! Jaj, hogy kívánja vére a pálinkát, és nem talál egy nyeletet sem. A boltba sem mehet érte. A család a kapun belülre korlátozta mozgási szabadságát... Járt ő kijjebb is, a temetőben meg a határban is, de amerre ment, ahol csak megállt, mindenütt a tegnap levegőjét kavarta fel az emberek körül. Lekonyult bajusszal, szemébe húzott kalappal taposta a földet, s mint egy poros bibliából kilépett vén pásztor, intőn emelte fel az ujját arra, akivel éppenséggel találkozott. — Várj csak, lakolsz még te is! Hiába koptatom a lábam, barázdát már sehol nem találok... A kamrában keresi lázasan a pálinkát. Egy öreg láda fenekén meg is találja. A sok lim-lom közül kiragadja az üveget, és beviszi a tanyájára. A lócára ereszkedve szabadon, önfeledten nyalogatja aztán a pálinkát, mint aki tudja, hogy senki nem riaszthat a szenvedélyére. Fia a földeken, menye a kórházban — fiúgyermeket szült a napokban — felesége a boltban. Szanaszét a család, az unokákat is szétszórta az idő, a lány hivatalban dolgozik, a fiú meg felsőipariban tanul. És a bódulat lassan a fejébe száll. Sűrűsödik, préselődik a levegő előtte, s a teste észrevehetően könnyebbedik. Elszunyókál az asztalon. Álmodik. Azt álmodja, hogy párolog a föld, nyilazza sugarait a nap — s ő megy, kapaszkodik fel a dombra, az ökrei után, az eke szarvát fogva. Egyszeriben megenyhül a komor arc, édes nyál csordul az álomra. Ilyen bódult, szendergő állapotban szokott felderülni a vénember. Hanem az álomkép mindjárt borúsabbra fordul. A kapujábai| áll Fürjes bátyó, és az oszlopba kapaszkodik. Soha nem látott emberek vezetik el az ökreit. — Hé, megálljatok! — kiáltja eltorzult hangon, és felnyög, mint akit fojtogatnak. Gyorsan kortyol a pálinkából, hogy egészen felébredjen. És ekkor megnyikkan az ajtó. Áz üveg a lóca alá kerül. Felesége nyomakodik be a portékával. Magas, nádszál termetű asszony. Csendes szavú, jóságos természetű. Leteszi a kosarat az asztalra és végignéz a vénemberen. Feltűnik a bambasága. — Maga mit csinál itt. — Ülök, láthatod. De te mit csináltál eddig ? — A boltban voltam. — Annyi ideig? Sok éles nyelvű asszony volt ott, mi? — Éles a maga esze — jegyzi meg az asszony és magára hagyja az embert. Kimegy a kamrába és egyenesen a láda fenekére néz. Mert az öreg kötekedik, veszekedni akar vele, s ez annyit jelent, hogy a pálinkát előteremtette. Valóban, hűlt helye a pálinkának, s ezen felpaprikázódik a különben békés természetű asszony. Siet a vénemberhez, és keményében pattogtatja a szavát. — Az üveg hol? Fürjes bátyó rándít a vállán. — A lóca alatt. Az asszony térdére ereszkedik, és a fiaskót a asztalra állítja. — Hát a pálinka belőle? — Megittam. — Mind megitta? — Láthatod. — Jaj, Istenem, hát mennyi volt benne? — Csak amennyi nekem kellett. Az asszonyt majd szétveti a harag, hogy a vénember foghegyről felelgeti a bűnét. Elmondja mindennek, ilyen meg olyan iszákosnak, aki meginná még a Krisztus bocs- korát is. — Hagyjad, Etel, ne kezdd — csendesíti a vénember szelíden. — Hagyjam. Mindig csak hagyjam. Mire vezet ez? — Semmire. —, Semmire ... semmire — tűnődik az asszony. — Miért ivott megint? — Fájt a gyomrom. Ha arra a két ökörre gondolok, mindig fáj a gyomrom. Aztán olyankor meginnám én a petróleumot is! — Na, jól van — s ezt már csendesebben mondja az asszony. Megértőn, haragjave- szítetten. Mert ha az ökörre gondolt az ura, akkor nem vetheti szemére a pálinkát. Akkor a vigasztalóját lelte meg a kamrában. — Elárulsz — kérdi alázatos hangon a vénember, és bűnbánóan leereszti fejét. — Mért árulnám el ? Hozok bele, van a boltban. Aztán azt is odadugom majd a láda fenekére ... Eszébe jut magának máskor is az ökör. Fürjes bátyó felemeli szemét a feleségére, és rámosolyog — cinkosan, pajkosan, mint a gyerek. És a jóságos feleség a hites ura mellé húzódik, hogy szép egyetértésben elbeszélgessenek az ökörről. Hull a szó, sóvárog a lélek, s a halk- szavú, áhítatos beszélgetést hazatérő fiuk szakítja félbe. Délre kondul a falusi harang.
