Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Dávid Teréz: Hazatérés
Álmos női hang szólalt meg belülről. — Ki az? — Ugyanakkor egy fekete pongyolás asszony nyitotta ki az ajtót. Pillanatokig némán fürkészték egymást, majd a nő felkiáltott: — Benedek! E szóra valahol belül, a lakás mélyéből felmordult egy öblös férfihang: Mi az ? Ki az ? Micsoda ? ... — No, dehát jöjjön beljebb — folytatta a fekete pongyolás nő, és bevezette a hálószobába. Odabent sötét volt, és fülledt testszag áradt szét, ami felbőszítette Benedeket, ismét eszébe juttatta valaha létező otthonát, feleségét, a fasiszta hóhérokat, saját hontalanságát, az egész élet vitatható értékét... Szinte meggörnyedt a reá nehezedő emlékezéstől. Rekedten csak annyit mondott: Igen! Én vagyok! Az asszony felgyújtotta a villanyt, és pongyolástól visszabújt az ágyába, míg a két barát zokogva átölelte egymást... — Egész éjjel utaztam, egyenesen a kórházból jövök — motyogta azután Benedek, és ideges mozdulattal kinyitotta mellén a kabátját, ingét, hogy megmutassa a bordatáján vereslő, nemrégen behegedt forradásait. A nő magára húzta a takarót, nem kívánta látni a Benedek sebhelyeit, aki fáradtan ereszkedett barátja ágya szélére. — Nyolc év barátom... nyolc évet raboltak el tőlünk ... tőlünk az emberiesség, a jog, az igazság öreg harcosaitól... nyolc esztendőt... A nő egy ásítást fojtott el. Három hónapja várt erre a napra. Tagjaiban érezte a hétköznapok hajnali ébredését, a munkába igyekvő mindennapok kapkodását, az ünnep előtti napok rohanását, előkészületeit... a nagytakarítástól fájó ujjainak zsibbadtságát, a három emelet égbenyúló végtelenségét... karácsonykor azonban aludni akart. És most ott ült az a fehérhajú, krétaszínű, hajlott hátú, remegő ajkú emberroncs, kiteregette a múltat, vájkált fájdalmaikban, levetette ingét, felhúzta nadrágját, véres sebhelyeket mutogat, élethűen vázolja az elviselt fogság borzalmait, kiássa sírjaikból a holtakat, megidézi őket, s közben szederjes kék lesz az ajka, és folyton remeg, foghíjjas ínyei közül szertefröccsen a nyála, és a szemüvege villámlik, mint két megvadult tüzes szem ... — Nem, sajnos ezt az embert nem lehet kidobni... — gondolja magában az asszony; a további alvás lehetőségét végleg feladva, erőt vesz dühén és fáradtságán, kelletlenül ismét kikászálódik az ágyból, kimegy a konyhába, teavizet készít, libamájat, mazsolás kalácsot szed elő, és vendége elé teszi... Benedek, az igazság öreg harcosa, igazságtalanságok megtorlója fogatlan ínye között őrölni kezdi az eléberakott ennivalót, őrölni kezdi, mint egy ötvennyolc éves csecsemő. — Aludni szeretnék — mondja azután. Doktor Kobza az asszonyra néz, az asszony mereven doktor Kobzára. A nő szólal meg végül. — Kicsi a lakás, két fekhelyünk van csupán... de talán keresse fel Szokolai- ékat, felírom a címüket. A papír serceg a ceruza alatt. Benedek lehúnyt szemmel áll és várakozik. Kobza szeretne valamit mondani, de hallgat. Az asszonyra néz, majd Benedekre, aki közben veszi kabátját, nyaka köré csavarja gyűrött műgyapjú sálját és megy. Mikor az ajtó becsukódik mögötte, a nő az órára néz. Tizet mutat. Az ablakhoz lép, látja Benedeket, amint ölébe kapja a szél, hóna alá nyúl, belekapaszkodik a kabátjába... szinte a magasba emeli, mintha röpíteni akarná és viszi, viszi új célok, új harcok, új feladatok elé... Azután az asszony leereszti a redőnyöket, eloltja a villanyt, a szoba visszamerül párás nyugalmába. Doktor Kobza hanyatfekve elgondolkodik az élet ért- hetetlenségén, valamint tíz évvel fiatalabb aggastyán barátjára gondol, akit egy ideig minden bizonnyal neki kell majd anyagiakkal támogatnia. Az asszony hozzábújik, és miközben elhelyezkedik a meleg takaró alatt, csak ennyit mond: — Szegény ember! Borzasztó dolgokon mehetett keresztül. Nagyon sajnálom... De azért sokat ne hozd a nyakamra...
