Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Simkó Tibor: Adieu
Simkó Tibor acfzeu Először hátraszegte a fejét, födetlenül, szétzilált hajjal, dacosan, még nem kezdett dűlni, csak megfordult a tengelye körül. Aztán látta maga fölött a napot. Nem igaz, hogy a napot mindenütt egyformának látni. A walcourti Ardennek völgyeiben füstös az ég, mozdonyok korma lepi, kémények, aknák, tárók lehe- lete, nagy, izzadt zakatolások kigőzölgései, kenyérért való harc, káromkodások, munka. Hanem ezt a napot már látta valamikor. Dél volt akkor is, a természet megállt egy pillanatra, csak a levegő mozgott a köveken, vibrálva, ideges villogással, s valahol mélyen a lábuk alatt meg-megcsördült a forrás. A lányt Katónak hívták, a gazdasszony lánya volt, feketehajú tizenhatéves. Az arcát a szemétől lejjebb nemigen látta; az a két szem csókok tüzével volt tele. Nagylány volt, két évvel idősebb nála, de nem magasabb. Addig odahaza csak egyszer csókolt lányt, a szeplős Charlotte-ot a fürdőszezon végén, amikor szüleinek azt mondta, színdarabot próbálnak az iskolában. A fürdői mulatság már javában folyt, a kerítésen tudott egy lyukat, épp vissza akarta helyezni a deszkát, amikor a parkból előbukkant Charlotte. Ráijesztett, elárulja a szüleinek, mondta. Szomszédok voltak, nem bírta a lányt, nyelvelt, árulkodott, szeplős volt és vörös. Behívta őt is a lyukon, bent táncoltak egyet. Jacques, a pincér, jóismerőse volt, ő lopkodta a répalevelet a nyulainak, adott neki egy üveg pezsgőt sutyiban. Azzal elvonultak a kabinok mögé. Ahogy fölbontotta, a pezsgő kifutott, Charlotte mellére loccsant. A lány pofonvágta, de nem mert így hazamenni. Ketten kiitták az üveget, Charlotte becsípett, bevallotta, hogy már két éve csak őt szereti, azért is árulkodott reá, hogy a figyelmét magára vonja. Közben beesteledett, hűvösre vált az idő, a lány vacogni kezdett a borszagú ruhában, az ázott selyem a testéhez tapadt. Melltartót nem hordott még, de a kis halmok már duzzadoztak a mellén, s a nedves ruha alól kisötétlettek a bimbók. — De a Kató csókja az más volt... Két évvel volt idősebb nála, fekete, s a szeme vágyakkal teli. Nem feleselt, nem árulkodott soha. Igazi hű pajtás volt, cinkosa jóban-rosszban, együtt járták a Puszta-hegyet, a Vártát, együtt eprésztek a Sikula-lejtőn, s egyszer a darányi forrás mellett, málnás bozótban, együtt láttak medvét. Megijedtek, fölfutottak a sziklán, le se jöttek délig. Jó volt nekik ott a puha gyepen, fölöttük a kék ég, alattuk a forrás, köröskörül az erdők végtelenje. Amikor messze a völgyben megkondult a harang, Kató megszólalt: — Esküdj meg, hegy Belgiumban is csak rám gondolsz majd! Megesküdött. A természet megállt egy pillanatra, csak a levegő vibrált a köveken, s mélyen alattuk meg-megcsördült a forrás. «■
