Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Dávid Teréz: Hazatérés

érezte, hogy nemcsak hosszú, de hiábavaló is volt. Mert túl minden célon és eszmén, az ismerős utcák és megtalált házak közül mintha megbújt ifjúsága jött volna elébe, és fájdalmas volt ez a találkozás. Harmincnyolc őszén utasították ki a városból. A politikai hatóságok nem tartották kívánatosnak jelenlétét, és ő akkor nem sejtette, milyen sokára lesz a viszontlátás. Feleségét nem erőltette az útra, melynek vége bizonytalanságba torkollt, és miután az asszonyt amúgy is kötötte a sok lim-lom, kispolgári kacat, bútorok, függönyök, két szoba- konyhás kényelem, Benedek egyedül indult az ismeretlenbe.

Az asszonyt ugyan később elvitték helyette, hogy feleljen férje „bűneiért“, és később bánatába belepusztult.

Benedek a háború után egy kórházi ágyon vette felesége halálhírét, de mégis hazatartott, mert az út, amelyen járt, mint egy bezáruló kör nem vezethetett máshová, mint vissza oda, ahonnan elindult.

— Csak legalább egyetlen ismerőst találnék, egyetlen egy embert — gondolta, mialatt a kávéház nyitására várakozott, és nézegette az utca túlsó oldalán levő házat, ahol valaha lakott. Szeretett volna felmenni, benyitni az ismerős ajtón, mint hajdan, átvitázott, átgyűlésezett, átmulatott éjszakák után. Szerette volna látni újra felesége duzzogó arcát, ahogy elfordult tőle, mint a múltban, amikor ő bejelenti, hogy ... — No, megjöttem!

Igen, megjött és legalább egy fénykép nyomát kívánta volna felfedezni a régi otthon falán, elnyújtózni a hitvesi ágy puhaságában... Szeretett volna ismét „hazaérkezni“ ...

De sehol egy ismerős, sehol egy ember, aki hozzá tartozott emlékeihez, sehol egy szoba, ahol várja valaki.

Ekkor jutott eszébe Kobza. A vonatban emlegették a nevét. Mondták, hogy itt él, megöregedett, betegpénztári orvos, és kávéházi törzsvendég. Kobza barátja volt, régi harcos társa, ifjúkori mokány úttörő. Bár érdeklődésére azt is elmesélték a vonatban, hogy megöregedett, a feje tar, és a lába visszeres, de a szíve megmaradt annak, ami volt, irósvaj puhaságú, kissé kitágult, de még mindig melegen dobogó húsdarabnak.

— De hol is lakik doktor Kobza? —

Magához intette a pincért, és percek alatt a cím birtokába jutott. Kifizette tehát a kávéillatú fekete folyadékot, csomagját a ruhatárban hagyta, és nekivágott az ismerős idegen városnak.

A feljegyzett utca nevére nem emlékezett. Soha sem hallott ő ilyen nevű utcáról a világon. De ha a pincér mondta... annak csak tudnia kell.

— A folyó felé tessék menni — kiabálta utána, és Benedek szerencséjére a folyónak nem adtak új nevet. Elindult tehát. A sarki villanyóra hetet mutatott. Az utca éppen hogy szürkült. Hópihék szállingóztak a levegőben, és a síkos gyalogjárón alig-alig botorkált egy-egy koránkelő ember, egy-egy későn fekvő korhely, mert karácsony volt — 1946 karáncsonyának reggele.

Benedek birkózott a szembemarkoló széllel, és különféle kétségek gyötörték. Otthon találja-e Kobzát? Nem utazott-e síelni a hegyek közé? Azt mondják, újra megnősült. Immár harmadszor. Egy régi barátnőjét vette el. No, mindegy. Doktor Kobzát nőügyekben mindenki úgy ismerte, mint öreg karakánt.

A szél keresztül-kasul járta Benedek köpenyét, bebújt nadrágja alá, tépte, cibálta a lazán nyakára csavarodó műgypjú sálát, ezért ő még erősebben kapaszkodott botja markolatába, és nekifeszítette lábát a tükörsima gyalogjárónak.

Fél óráig is eltartott, amíg a megadott címhez elérkezett, noha az utca nem volt messze a kávéháztól, de nevét időközben megváltoztatták, míg a házszámot évek óta nem festették újra. A kapun tenyérnyi sárga réztábla hirdette, hogy dr. Kobza Milán med. univ. rend. d. u. 3—5. III. emelet.

Benedek valaha vállas, izmos legény volt, de a háború, a hosszú szabadság- vesztés, az utána bekövetkező kórházi kezelés felemésztették hajdani erejét, és ezért a három emelet Gaurizankárként emelkedett előtte a magasba. Lihegve, szuszogva csengetett be az ajtón. Megvárakoztatták... Végre is karácsony volt... Ünnep, szünidő... és Kobza, úgy mondják, már öregedő bácsi. Becsöngetett még egyszer.