Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Farkas Jenő: Téli rajzok (vers) - Gál Sándor: Két vers: Világ, Köszönés nélkül

Farkas Jenő

Gál Sándor

Téli rajzok

Japáni rajzzal festem a csészét.

Tusba a tollat félve bemártom, hallom a szíved fürge verését.

Pillanat űzi gyorsan a percet.

Látom, amint e kusza sorokra fejed még egyszer csendbe leejted.

Űj csészét festek. Finom a rajza.

Az elmúlt évnek csészéje megtélt. Tavaszra várok, friss madarakra,

mandulafára — s két kicsi kék folt repked előttem. Szemed színétől enyhül az új év s tisztül az égbolt.

Vékony ecsettel, hajszálnál finomabb vonalak ágából készül a képed.

Furcsa a rajz. Lám így jár, ki sokat mereng el szavadon, mellyel megígézted a józan pillanatot. Bár fehér az alap, feketén futnak a lágy vonalak, csak a szád csücskén törik enyhe sugárba a tussal rótt erezet.

Tavasszal elkészül a kép, cseresznyevirág s jázminlevelek ingerlik huncut nevetésre szemed.

Holdfényben a nyírfa törzse fehérebb, hóra vetődik az árnya.

Lágyan festi a tél így éjjel az ünnepi képet, ecsetjét lila ég foltjába bemártva.

Ágakra akasztja dísznek a holdat s ezüstöt hint a fenyőfa tülevelére, felkelti az őzet, s a fürge pataknak útjában a sziklák élét lefaragja, s készen a kép. Csupa csend, csupa gyémánt. Ragyogás. — A szemed színétől kék árnyat kap a hó, s álmában a cinke kitalálja neved.

Világ

Csendes este küszöbödre ülök, világ. Ajtódon nem kopogok, de várom Az ajtód mikor tárul ki szárnyasán előttem.

Hitem, az emberek hite,

Életem: az életed, világi

Én tudom: ölelésre teremtődtek a karok,

S a hószín ujjak simogatásra,

Mint a virágok, vagy mint a lágy szél...

Te az életem vagy, világ,

S én a te életed.

Nagyon féltelek!

Szeretem a virágaidat,

A hegyeid csendjét, a városok zaját, Szeretlek, ha észre se veszed Apró életem reszkető dalát.

Csendes este küszöbödre ülök,

Ajtódon nem kopogok, de várom Az ajtód mikor tárul ki szárnyasán előttem.

Köszönés nélkül

Muzsikál a magasság!

Ezüst nyilak dübörgő fortisszimókat Szegeznek a csillagok homlokára,

De a pilóták visszavágynak a földre.

Puha szántásra heverednek,

S összerakják ejtőernyőjük selymét. Lepihennek,

S elfeledik, hogy hősökké lettek.

S ekkor jön egy barnaarcú paraszt, Felébreszti az álmodó hőst, mint a mesében, Roppanterejű karjával magához öleli, Homlokára kenyérillatot csókol,

S muzsikálni kezd a tág róna, lágyan, ahogy csak a róna tud muzsikálni, Ahogy csak a szívek tudnak muzsikálni, Ahogy csak az élet tud fhuzsikálni.

Milyen nagyszerű ez!

Találkoznak az emberek,

S köszönés nélkül megölelik egymást.