Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - Mács József: Idősb Fürjes ökre

Mács József

idősb Fürjes ökre

Haj, bizony eljár az idő. De csak a fiatalok fölött. A vénember nem öregszik. Fürjes János bátyó hetvenötödik esztendejébe lép és éppen olyan most is, mint két évtizeddel ezelőtt. Nem őszebb a haja, az arca sem ráncosabb, a szemölcsei sem halványabbak a homlokán. Csak a szíve öregszik. Gyengül, fárad érezhetően. Ha ledől pihenni, már félelmesen kopog a mellében.

Ma meg különösen nyugtalanul ver bordái alatt az öklömnyi húsdarab. Mert az idő olyan, hogy a barna rögből párát szív a dombokon. Szántásra buzdít a nap fénye, a vakítóan fehérre meszelt sok ház, minden. És ő vergődik az udvarán, mint a fogoly, nem bukdácsolhat a barázdában. A dombokon ekevontató traktorok dohognak. A kapunál bezárul szűk világának a köre. A kapun túl nincs semmi dolga.

A hídon ólálkodik napközben, nézi egykedvűen az ütött-kopott házakat, a védtelen kerteket, üres istállókat és a föléjük boruló mélyen kék eget. Mintha felgyújtották volna a falut: füstöl, párolog minden. Jó ilyenkor a falura és a dombra nézni.

A domb aljában asszonyok sokasága veszi körül a melegágyakat. Ott vesződik a fia is valahol. Mióta ott tudja őt is a többiek között, azóta nem is mer nagyon az udvarára visszanézni. Nincs azon semmi az égvilágon. Ügy fest, mint a hálószoba, ha az eladólány elköltözött a szülői házból. Csak itt-ott mutat valamit.

Lekonyul a bajusz, görcsösen rándul a szív, valahányszor rátéved pillantása az udvarára. Olyankor nagy-nagy sivárság térdepel a szívén. Szekér sehol, borona sincs, eketaliga sincs. A csűr ágaskodik még hátul, meg a sertésól. Ezek mutatják a szomorító valót.

Furcsán izeg-mozog a hídon Fürjes bátyó, a meleg tavaszi napon is borsódzik a háta, fázik az emlékektől.

— Nincs semmim — mondja ki az igazságot hangosan.

De nem felel rá senki, mert az úton nem jár senki, csak a nap sétáltatja sugarait mindenfelé.

Később jön alulról egy vékony, törékeny csontú asszony, aki egész életében mások elejtett szavait, példálózásait szedegette fel. A vénember közelebb szólítja magához.

— Mit akar? — lép hozzá kíváncsian.

— A türelmedet. Az ökrök miatt. Megvannak még?

— Megvannak, persze.

— Fáj a szívem, ha rájuk gondolok. Azt mondta egy sajóvölgyi ember, hogy már sok vásárt bejárt, de nem látott különbet.

— Szépek azok most is.

— Meghiszem azt. Ha a fiam jött be velük a kapun, én meg az ajtóban álltam, hát már a hídról rám bődültek. Hamisak-e még ?

— Pajkosak.

— Egyszer a komámat a kazalba hajították. Engem nem bántottak. Engem szerettek. Én a szarvukon hintáztam.

Fürjes bátyónak megereszkedik a szeme, de könnycseppek nem csillognak az arcán. A vénember már nem tud könnyeket po- tyogtatva sírni. A szemöldöke remeg, mint a kocsonya, meg a lelke reszket, és a szíve kalapál összevissza.

Suta kézlegyintéssel int a távozó asszony után, és beljebb húzódik az udvarába. Persze, nem tudja eldönteni, hova menjen, mit csináljon. Sokáig ténfereg tanácstalanul az udvaron. Azon kapta magát, hogy a gyomra egyre fájóbban sajog a pálinka után. Esedezik a bódításért.

Szeretné felejteni a tavaszi napot, a párolgó domboldalt és az életét. Legénykorában szolgált, istállókban aludt, aztán behívták katonának, végigharcolta az első világháborút. Fogságból került elő. Megnősült, kuporgott, éjt napallá téve dolgozott.