Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Monoszlóy M. Dezső: Szonett koszorú
Kevésbé szapora, búsabb zene szólt már, mintha hangjegyekké változna egy lomtár, előre topogva néha hátra lestem. Kutattam a kincset, mint hímport a lepke, de csak annyi jutott eszembe derengve: megszülettem egyszer régen Budapesten. 7. A meglepetések képletét kutatván kíváncsin néztem napok negatívját, keresve sorsom pozitív papírját, amelyre szellemem rögzíteni tudnám. Félszemmel a célon, félszemmel a munkán ily elmélkedés sugársora hajtott: élve érni el ama biztos partot, a halott basának nem kell arany turbán. Tetszeni másoknak, hogy legyek magamnak, a mások örömét rámsugárzó ablak, kívülről hull csak fénycsóva az énre. Az énnek másik én a lakmuszpapírja, a saját vegyjelünk másokba van írva, hasonlítás kell, tömegből vett mérce. 8. Sorsomon töprengni buzdított az ész, de ez nem volt többé víg hintapalinta, ahol magam voltam magamnak a minta, már nem bennem, kintről csúcsosult a bérc. És lehullott sorban minden csacska férc, új életet dajkált a Jelen csalit ja, üde folyondárral kúszva dalaimra, szívemben már másért, másnak gyűlt a méz. Az idők ölében szórzótábla lettem, nem csüngve egy sorson, egyetlenegy testen, a jövőnek lettem társa, apja, őse. Az élet kalásza — az élet vetése. Már járhat fölöttem az évek ekéje, a rege a fontos, nem a rege hőse. Ma már csak másoknak vagyok csendes fészke, máló ereszről, amely eget kémlel, körülcsipkézve kettős meredéllyel, keblemen új szárnyak vágyait becézve. Nem magamat küldöm mesék tetejére, égig a fészek szárnyatlan nem ér fel, sorsa a múlás, hulljon, múljon széjjel ha már lakóinak erős toll a vértje. Nem csábít a múlt már, sem emlék, idézet megbékít, elámít szárnybontó igézet, készülő fiókák új fészkére bízom mindazt, mely épített s összeállóit izzón, hisz szebb fészket készít az új emberöltő, ha magáig lát csak, szegény vak a költő. 9. 10. Holnapi sasoknak eszme elesége ha lehet a szó, mit egy élet ácsol múló anyagból, tört betűforgácsból, — vágyódhat-e szellem hívőbb szenvedélyt Nélküle az anyag holtan elenyészne, koporsó lenne az éltető jászol, anyagbálvánnyá meredne a pásztor, s nem lenne a jövő élő televénye. Az utódom legyen vágyam túlvilága, életem fájának újrahajtó ága, amelyen levéllé zöldül a holt vágy is. Növesszenek engem, akik vele nőnek, emlékét idézve névtelen elődnek, aki körnek indult s kinyílt mint spirális 11. Kik szárnyat bontva vállamról leszállnak már azoknak szóljon e cizellált ének, s mintahogy kardéllé válnak edzett fémek, csillantsa fényét Életnek, Halálnak. Nem tornyául készült Múltnak, Gótikának, amit szürke napok galambcsőre téphet, s díszét trágyadombbá válthatja enyészet, de mozdulásnak, hangnak, szárnycsapásnak.
