Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Monoszlóy M. Dezső: Szonett koszorú

Mint tengerfenéken veszteglő vulkán így feszült bennem az én csigázta én, s míg gyémántigérőn gyűlt benne a szén, századokat téptem a pillanat burkán.

Fölöttem tajtékzott szók színűn a hullám, de képzeletemben víz és ég helyén magam lávájából szőtte diadém villant látomásként váratlan kigyulván.

Ez a várakozás szédítette kedvem, szédelgő hitemmel önmagamba estem, önmagamba lesve, magamra vágyva,

arra, aki még nem jött a világra, regény-embriókat hizlalt kósza álmom, s szónoklattá dagadt minden dadogásom.

2.

3.

A kimondhatatlant is magamban tudván, a valódi élet lett a látomás, s mint ki kincset sejtve egyre árkot ás, úgy éltem miként a vakbuzgó muzulmán.

Testem janicsár volt, önhitem a szultán, a leendő holnap volt csak a csodás, s ez előrenyúló szédült kapkodás fáklyaként lobbantott szürke évek szurkán.

Kifelé hallgatott s bent lázadt az érdem, mint magam gyártotta pénzzé nem vált érem, a megértésre áhítoztam némán.

De mint elromlott kút, melynek lánca szakadt, magamban úszkáltam mélyen a víz alatt, máshoz nem küldve felbuzogó vénám.

4.

Ogy feszült a sorsom rajtam mint a férc, hitvány cérnaszálként, mit bármely mozdulat széttéphet könnyedén és a szabad gondolat, kötetlen szállhat majd mint tündér s lidérc.

Az élet hidalgó, megkopott vigéc, mért nem kínál másnak és mért nem mutogat ? De hisz nem is árucikk hit és öntudat, az ismeretlenhez nincs alkusz s itész.

Az ismeretlen a lényeg lényege, izgat az, aminek nincsen képlete, a megoldás mélyen önmagunkban él.

Magam vetített kép a mások arca, idegesség csak sorsok, bolygók harca, a sejtmag én vagyok — égbolt, föld a héj.

a.

Színaranyat nekem rejtett csak az érc ahogyan emberré vált bennem a krisztus, s monizmussá tisztult köd és dualizmus, így szóltam magamhoz: élj, ha egyszer élsz.

Magasság, mélység nem több mint völgy s a bérc, az egyetlen élet vidám, fürge virtus, üljön csak vasszögön a menny váró indus, agyagból támadt s agyaggá hull az ész.

Ha egyetlen banánt himbál csak a pálma első szerecsenként én másszak a fára, s kábítsa öröklét a velem igyekvőt.

Az anyaghoz értem s ámított a titka, hogy ez is csak szűkös körém szőtt kalitka, a magam fájától nem láttam az erdőt.

6.

Átfészkelődtem a szürke napok hurkán, immár közelibb cél felé sietve az élet telkén, mely körülkerítve rögöket mutatott lépteim megunván.

Számos új ismeret meteorja hullt rám választ derítve kérdő rímeimre, és új dallamok fényébe merítve halkabb zene zendült futó évek húrján.