Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Monoszlóy M. Dezső: Szonett koszorú
Monoszlóy M. Dezső: Szonett koszorú Elő- és utószó Valaha magamnak voltam sziklabérc. Mint tengerfenéken vesztegelő vulkán, a kimondhatatlant is magamban tudván, úgy feszült a sorsom rajtam mint a férc. Szinaranyat nekem rejtett csak az érc, átfészkelődtem a szürke napok hurkán, a meglepetések képletét kutatván sorsomon töprengni buzdított az ész. Ma már csak másoknak vagyok csendes fészke holnapi sasoknak eszme-elesége, kik szárnyat bontva váltamról leszállnak. Megértőbbé lettem a tűnő jelenhez, minden új nap holnap hitével keresztez, barátja lettem a nemző halálnak. 1. Valaha magamnak voltam sziklabérc, kincseket titkoló és önző kőtömeg, a kamasz míg másra torz nyelvet öltöget, színaranynak véli azt, mi benne réz. Fülledt kaptárokba vágy gyűjtötte méz megfényesítette a hámló bőrömet, szaporán mentem, mint kit titkos őr követ, és nagyravágyásra buzdított az ész. Valami kaján meglepetés kacagtatott, féktelen kívántam a győztes holnapot, mikor rugón ugróm vak sorsom fölé. Miközben ijedtszemű törpe társaim gugolva nagyságom hűs, hosszú árnyain ünneplőn mondják majd: minden az övé! J. Kostka rajza
