Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

Pfitznerrel, a zeneszerzővel kapcsolatban, akit ötvenedik születésnapján Münchenben hivatalosan is ünnepeltek. Ott volt miniszterelnököstül minden és mindenki, „aki némethű és antirepublikánus“. Három órán át ünnepelték a „német mestert“. Késő este volt már, amikor feleségével kilépett az utcára. Itt megállt és azt mondta: „Tudod, mit szeretnék most? Egy zsidót látni“. Thomas Mann a történethez ezt fűzi hozzá: „íme, a német mester abban a pillanatban, amikor nem bírja tovább. És hogy nem bírja ki, ezzel önmagát becsüli meg. Annál nagyobb, minél kevésbé bírja ki. Csak németnek lenni: ez kis-németség és nem világnémetség, ez eltöpörödött és fajsúlytalan németség“. Hitlernek nemcsak Thomas Mannt, de Goethét is — ezt a mindenütt felbukkanó közbeszólót, ezt a mindenkor vétózó antipó- dust — kellett megcáfolni, elhallgattatni, aki „Wilhelm Meister“-ének pedagógiai provinciájában az ifjúság okulására ótestámentumi képeket akasztat fel, mert a zsidó „a föld leg- állhatatosabb népe: van, volt és lesz. Mintaképül állítottuk fel őket, főképül, melyhez a többiek csak a rámát adhatjálc“. Lagarde — mintha csak Goethe-nek akarna felelni — ellenkezőjét sugallja a németeknek: „Mi jobban szeretjük Wotant, mint Jehovát... — Mit nekünk Adám és Éva, mit kezdjünk Abrahámmal, Izsákkal, Jákobbal?... A názáreti rabbi az unalom megtestesítője“. És ezt a héber nyelv és az Ószövetség egyetemi tanára mondotta, „a század első szemitistája“, ahogy magyarázója, a filozófus August Messer nevezte! Thomas Mann és Goethe dicsérete — a Hitlerek, a német fogyatékossági érzet túlordítóinak szemében — a szétszórt zsidókat azonmód a legveszedelmesebb, leggyűlöltebb céltábla-néppé sűrítette. A náci-németek általuk lettek egy extrém kriminalitás mániákusai. A németek itt vesztették el és vetették le álarcukat és így árulták el leplezetlen őszinteséggel önmagukat. Annak idején — 1938-bán — a magyar antiszemitizmussal kapcsolatban, az emigráns Hohenlohe-Langenburg hercegnek anyjához intézett levelét idézte: „A nemzetiszocialisták kitalálták a zsidókat egyesegyedül csak azért, hogy a németek azáltal, hogy a „zsidók“ ne lehessenek németek, végre „németeknek“ érezhessék magukat. A németek csak akkor érezhetik magukat teljes értékűeknek, ha a zsidók alacsonyrendűek. Ilyen mesterséges ellentéteken nyugszik az egész német felsőbbség“. Ehhez a levélidézethez aztán a magam részéről ezt fűztem hozzá: Értitek? Értitek ezt magyarul? Ahhoz, hogy magyarrá tüzesedjek, előbb dühbe kell gurulnom, bikavadító színre, apropóra van szükségem. A magyarság kiélése nem lehet természetes folyamat, önként belülről jövő magától értetődő valami. Magamból, magamtól, magyarságomból kiindulón és magyarságomnak használón, nem teszek egy lépést. Amikor ennek az érdektelenségnek katasztrofális következményei megmutatkoznak, akkor felijedve és felijesztve, belelovalom magam vagy belelovaltatom magam egy hamis

magyarázatba ... Mesterséges, beteges és be- tegitő doppingolásra van szükségem, dühgerjesztő céltáblára: csak, ha zsidót látok, érzem és tudom, hogy tyüh, de milyen magyar vagyok, azt a kirelejzumát! Magyarságom csak a „büdös zsidótól“ indul meg.

Ezekután — azt hiszem — már nem szorul magyarázatra a céltábla-viszonylat. Lényege és értelme világosan áll mindenki előtt. A német antiszemitizmussal kapcsolatban — ahogy most utánalapozva megállapítom — Wilhelm Michel majdnem ugyanazt mondotta: „Bennünk annyi a zsidógyűlölet, mint a népi kifejlődésünkhöz és nemzetté erősödésünkhöz szükséges hiány“. Otto Fiake a megállapításhoz hozzátette: „Kitűnő! A zsidógyűlölet mértéke jelzi a bennünket saját magunktól elválasztó távolságot.“ A németség a legjobban és a legveszélyesebben Auschwitz-cal távolodott el igazi önmagától! És ez a távolodás még egyre tart és tovább fertőz. Engels, egy 1890-es levelében írta meg az igazságot az antiszemitizmusról: „Az antiszemitizmus nem más, mint a hanyatló középkori társadalmi rétegek reakciója a modern társadalommal szemben... és így csak reakciós célokat szolgálhat". Az Amerikában élő Hannah Arendt, New Yorkban és Frankfurt am Mainban egyszerre (1955) megjelent könyvében (Elemente und Ursprünge totalar Herrschaft), az antiszemitizmust — mintegy Engels cáfolataként — egyszerűen baloldali képzetté torzítja: „Az antiszemitizmus a liberális közvélemény és történetírás egyik makacs és indokolatlan tartozéka... az a furcsa és semmiféle tény által meg nem zavarható képzet, hogy az antiszemitizmus a reakció fenoménja és hogy az antiszemiták reakciósak“. Auschwitz, mint progresszív képzet! így is lehet mondani. A restuarációnak, a revíziónak és a rehabilitációnak sok az útja, módja, neve. Hans Carossa, az orvos-író, a csend-építő, a lélek-világosító, a „Doktor Bür- gers Ende“, a „Der Arzt Gion“ és a „Geheim- nisse des reifen Lebens“ feledhetetlennek hitt írója, a hitlerizmus szennyeződésétől megriadva, önigazoló írásában annyira túllő a célon, hogy ezzel iskolapéldáját adja annak a rontásnak, amit a német hatalmi őrület a szellemfertőzés terén produkált. Védekezése: vádsúlyosbítás úgy a nácizmus, mint önmaga felé. Carossa egyszerűen bebeszéli magának és másoknak, hogy a Hitler-terror végeredményében áldásos volt: „Hitler a zsidók millióit ölette meg, és ezzel elérte, hogy a világ minden jó embere határtalan részvéttel fordult a zsidók felé“. Egbert Hoch, nyugatnémet esz- széista, a „Die Kultur“ 1961 októberi számában megjegyzi: „Ezt a cinizmus határát súroló és ijesztő ignorálásról tanúskodó nézetet, ma ezren és ezren vallják“. És vallják még különbül is! Eugen Gürster könyvének van egy dermesztő, hihetetlenül hangzó passzusa: „Egy

német tábornok nyíltan bevallotta, hogy a zsidó irtás extrém igazságtalanság volt, de“ ... (újra ez az egyre és mindig visszatérő, eltérítő német „de“) ... „de mégis nélkülözhetetlennek