Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
tartotta, mint minden német totális egyesítésének elemét; legyenek a német zsidók is patrióták és beszéljék be maguknak, hogy ők is Németországért estek el!“ — Az auschwitzi zsidó gázhullák, mint a németek hősi halottai! Nincs fantázia, mely ilyen arcátlanul, embertelen, szennyes és vigyorgó magyarázatot ki tudna találni! És mindez valóság volt és valóság marad. Tábornok mondja és bizonyítja; a legfőbb német autoritás! íme, a céltábla: eleven emberek és életek összessége, melyet irtó gyönyörrel fúj a semmibe a céltáblára dresszirozottak elvadított, elvakított bestiali- tása. Ahol milliók védtelen kiszolgáltatottsága jelenti a céltáblát, ott a vak gyűlölet mindig célba talál! Telibe és tekintet nélkül! Ha csak vak gyűlölet lett volna, és az egész halálkéjel- gő gyönyör: betegség, kór, patológia. De mindezt pontos kalkuláció, terv-végrehajtás irányította. K. R. Ganzer írja könyvében — Aufstand und Reich. München, 1940 —: „Én azt hiszem, hogy a mi antiszemitizmusunk azokhoz az erőkhöz fog tartozni, melyek a teret egyszer rendezni fogják.“ És még érthetőbben az SS-lap a „Schwarze Korps“ ugyancsak 1940- ben: „Ahogy Németország megoldja a zsidókérdést, úgy fogja a többi Európa is megtudni, hogy a német béke, mely rá vár, zsidómentés béke lesz“. A céltábla teret jelent, hódítást, zsákmány- lást, háborút, „német békét“. A céltábla: a kijelölt ellenség, az okkupálandó élettér“. Spengler általánosító megállapítása (Unter- gang I. 463) valójában az imperialista németség ismeretén alapul, és így hitelesen jellemezheti a céltáblaviszonylat elsekélyesítö lényegét: „Minden civilizáció expanzitása, — a belső lelkiségnek a külső térrel való imperialista pótlása — jellemzi a mi civilizációnkat is, amikor a kvantitás pótolja a kvalitást, a kiterjedés a mélységet“. A céltáblanémetséget mindig a kültér, az ellenség határozza meg. „Jó adag igazság van abban a német felfogásban, hogy az ember önmagát a legjobban azáltal határozza meg, ha szembenáll másokkal“, mondja a német-ismerő de Reynold. Mintha csak Engelst ismételné (MEGA, II. 107): „A németség csak a külfölddel szembeni polémiában lel önmaga támaszára“. Mankóra van szüksége, meghatározó, célbafutó segédvonalra, mely azonmód a politika fővonalává lényegül: külpolitikai primátussá. Az így preparált németnél ez a szembenállás nem békés szellemi vitát, tárgyalást és mérlegelést jelent, de fegyvert vonzó militáns céltáblát; és ekkor a szembenállás máris szembeszállássá változik: barát és ellenség-viszonylattá. Itt ellenfél többé nem létezik, csak ellenség. Kant „Az örök békében“ még a „becstelen stratagémák“ ellen kelt ki: „mert valamelyes bizalomnak az ellenség gondolkodásmódjában meg kell maradnia a háború kellős közepén. Hisz másképp nem is lehetne békét kötni s az ellenségeskedés irtóháborúvá: bellum in- ternecinummá fajulna el“. (Micsoda reflektor vetül itt Bonn békekötésiszonyára!) Ranke — mint a Tiers-el való beszélgetés bizonyítja — szintén hitt abban, hogy „az ember barát és ellenség lehessen“. A hangsúly itt az „és“ szócskára esik és ez egyidejűséget jelent, kapcsolatot mindennek ellenére. Azt, hogy még az ellenség-viszonylatban is nyoma van — és így jövője, holnapja — a barát-viszonylatnak. Az egyik nem hatálytalanítja és nem zárja ki a másikat. Meinecke már Hitler előtt megsejtett valamit a jövqndő világháború jellegéből, az „Endlosunk“-ból, a „végmegoldásokból“, mert Staatsraison-jában így ír (529): „Az államraison eszméje, mint az európai kultúra annyi más ideája, egészen súlyos krízis előtt áll. Az antik szabadállamok könyörtelen állam- raisonja éled fel itt újra, melyek az egyszer már veszedelmessé vált ellenfelük létét egyszerűen nem tudták elviselni és főfeladatukat most már abban látták, hogy ellenfelüket teljesen kiirtsák". A „Deutsche Wehr“ 1935. június 13-án már bizonyossággá fokozza Meinecke szorongását: „Ami egy-két emberöltő előtt még képtelenségnek látszott, az ma a lehetőségek világába lépett: egy népet egyetlen egy csapással derékba törni, örök időkre szétzúzni és a porba tiporni... Már nem arról van szó, hogy az ellenségtől akarunk valamit, de arról, hogy megöljük. Egyszer s mindenkorra pontot kell utána tenni“. És ezt a tömeggyilkosságra való uszítást, a „végmegoldásokra“ való nyílt felhívást, az „Endlösung“ kendőzetlen bejelentését Európa annak idején nyugodtan elengedte a füle mellett... (Folytatjuk)
