Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
mint az első fejezetekben láttuk — tudósai, sugallói a Hohenstaufok példájával hízelegték körül. Az eredmény nem maradhatott el. A tér bosszút állt! Gyors lovaikon a magyar kalandozók is eljutottak az Atlanti-óceánig: térszáguldók és tértékozlók voltak. A kalandozások gyakorlata a népvándorlás kalandorpolitikája volt. De az első főbekólintó csatavesztés után magukba, önterükbe zárkóztak: lélek az ajtón se be, se ki! És megalkották, még a Herrmannn Ullmann-féle Középeurópa-kolonizáló történészek által is, pozitívnak értékelt államiságukat: a német terjeszkedés útjában álló „közbeneső népek sorában, erős államalkotó képességük folytán — melynek azonban nem felel meg egy ugyanilyen kultúra — a magyarok különleges helyzetet foglalnak el“. A magyarok államalkotók voltak, ami a németnek lényegében és hosszabb tartamra — a tér-szuggeszció és a céltábla-csábítás miatt — csak kevéssé sikerült, hisz a német tragédia — Erich Kahler döntő tanúsága szerint is — épp a nemzetté- válni-nemtudásban rejlik. Ezt még olyan hivatásos és hivatalos történetírók is igazolják, mint Kari Alexander v. Müller, aki 1938-ban tanúsította: „Hitler által a német nép önmagából most először épít államot... Ezeréves tusakodás után, egyelőre legalább a német nép közíépeurópai magja először lett ösz- szefogva“. A magyarok 1918-ig ténylegesen egy ezeréves államiságról beszélhettek, viszont a németeknél a Német-Római Birodalom a középkor után már csak nominálisan létezett és később üres fikció lett. Paul de Lagarde olt- hatatlan és érthetetlen magyargyűlöletének — a török haldoklással hasonlítja össze őket, akik csak a történelem szemétdombjára valók, hogy a német imperializmus útját kikövezzék — e magyar gyűlöletnek, azt hiszem, itt a gyökere. Amikor a magyarok európai szabadság- harcát — a népek csodálta 1848/49-et — lekicsinyl! a rosszakaratú irigység nyíltan csap ki soraiból: „A magyarok ellenállása Ausztriával és Oroszországgal szemben: hamis erőlátszat. Kétségbe kell vonnom, hogy hadiszerencséjük és állítólagos mintaszerű alkotmányuk jogot adna nekik arra, hogy önálló államként éljenek“. Paul de Lagarde csak a céltáblákat látja és az útjába eső népakadályokat. Ki kell lendülnie, ki kell lengenie. Át kell ugrania önmagát! Lagarde egy helyen azt mondja: „Poroszország a kényszerűség szülötte. Csak akkor ekziszten- ciaképes, ha magát önmagán túlra hajszolja: szaladnia kell, hogy ne bukjon fel csúfosan“. Aki a fixpontot önmagán túlra helyezi, az hipnotizáltja lesz, rabja, elkötelezettje. Otthon és egyedül hiányérzete van. Energiája a céltávolság, a célkitűzés, a célhorizont arányában nő: mindent a távoli cél érdekében mozgósít. Egymagában, önmagával egyedül összeroskad- na: a kard felemésztené a hüvelyt! A németnek ily értelemben nincs hazája, fixpont-summája: otthontalan. Gneisenau kijelentésének — „ahol a hadsereg áll, ott van a haza“ — ez a rejtélyderítő értelme. Erich Kern, a nyugatnémet volt SS-tiszt, regényében („Megállt az óra“), egy Európán át hajszolt német katona rezig- náltan kérdezi: „Hol vagyunk mi otthon?“ A felelet: „Mi a parancsban vagyunk otthon“. A parancs, mint otthon! Gneisenau hazafogalmazásának itt kerekedik ki a teljes értelme és valósága. A haza, mint katonai parancs! A német a parancsban van otthon. Ez otthontalanságának összegező magyarázata. A parancs mindig önmagunkon kívülre hajszol. Irány: ez és ez! A fixpont: az elérendő valami. A katonai parancs: a cél, a célpont, a külcél, a — céltábla! A parancs, mint a német kategorikus imperatívusz, így lesz mindent pótló, eligazító, egyberántó igézet és igazolás, megszállottság és felmentvény. Amikor a német háborús bűnösök, mint utolsó instanciára, a parancsra hivatkoznak, ez nem véletlen és nem üres kibúvó. Ez automatikus reflex. Ez a rettenetes, otthontalan embertelen parancshaza: a mindenük. Kell, hogy belékapaszkodja- nak, mint egy utolsó mentő szalmaszálba. Ha minden kötél szakad: ez az utolsó sündisznó- állásuk. (Igelstellung). A kifelé támadó pa- rancs-diasztólé visszahúzódik önmagába, a védekező szisztóiéba: a parancs páncéljába, igazoltságába, otthont, erkölcsöt, lelkiismeretet pótló utolsó menedékébe. A német parancs az otthontalanságból világgá hajszol: a katona hazájába, a parancs tér-dinamikájába. Aki önmagával, önmaga környezetével elégedetlen, az világgá fut vagy világgá futtatják. És hiába fut. „Németország, mégha Rómáig is szalad, nem tud maga elől elfutni“. Ezt Goethe mondotta. De futnia kell: olyan állapotba hozták, hogy nem tud önmagával, erejével, energiájával mit kezdeni. Túláradó ereje ellenére hiányérzete van, nincs otthonpolitikája, nincs hazája. Nincs úgy, olyan értelemben, hogy ez egészében kitölthetné, és kielégíthetné. Lagarde egyik 1872-es levelében megállít ez a döbbenetes mondat: „Nekem sehol, még saját hazámban sincs hazám“. És ezt Kelet- és Délkelet-Európa kolonizálásának fanatikus sugallója mondja! Lagarde a német belmizéria önelégedetlensége elől külpolitikai célkitűzésekbe menekül, és miközben az általa annyira útált akadályt — Magyarországot Strauss módján „levakarja“ a térképről, meg sem áll a német Kis-Äzsiáig! A céltábla-viszonylat: szegénységi bizonyítvány. Hitler Nagy Sándort utánozva Indiáig őrjöngte a célt, de végeredményben csak Auschwitzig jutott. A céltábla szégyentábla lett. Hans Frank, a lengyel főkormányzó Nürn- bergben kénytelen volt bevallani: „Mi a zsidókkal szemben olyan borzalmas atrocitásokat engedtünk meg magunknak, hogy ezer év sem tudja ezt a gyalázatot Németországról lemosni“. Nem véletlen, hogy a céltábla-zsidó lett a németség szégyenfoltja. Hitler előtt a zsidó értékjelző, értékmérő lehetett. A német kimenekülés, a mással való összehasonlítás fonák-pozitív példáját Thomas Mann meséli el nekünk... („Ülj le közénk és mesélj“) ... Hans
