Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

torok — mondja G. de Reynold — és szervezők a kilengésig". A hitlerizmus a legszörnyűbb paradox volt: a kilengések szervezettsége.

Auschwitz a legszörnyűbb, a legbeszédesebb, a legtisztázóbb bizonyíték! G. de Reynold — aki pedig egy helyen bevallja, hogy Hitler neki személyében szimpatikus — már a háború előtti „hazai“ kilengések, attrocitások után kiállította a nácik erkölcsi bizonyítványát: „A nemzetiszocializmus a maga amoralizmusával az Übermenschet akarja megvalósítani, de látnunk kellett, hogy az Übermensch — Über- schwein (disznót felülmúló disznó) is lehet". A francia G. de Reynold csak sóhajtva tud a németekre gondolni a részvét és szánalom rezignációjával: „A német történelem egy boldogtalan nép története“. És ezt a boldogtalan népet — mely testben erős és mintaszerűen egészséges — urai, intézői, katonai parancsai világgá futtatják, hogy még magánál is boldogtalanabbá tegyen más, idegen népeket. Gyilkosokká kényszerített boldogságkeresők! Világba futtatott .önmagukat keresők! Ez az ámokfutás csalhatatlan kórjegye. A hitlerizmus egyszerre láthatóvá tette ezt az emésztő és uralkodó morbiditást: „A hitlerizmus — jegyzi meg Reynold — negyven fokos lázba hozta a németeket, és ez csak háborúhoz vezethet, Európa összeomlásához... Németország egy vulkán krátere lett“. És e vulkán krátere ma Nyugat-Németországban újra füstölög.

Hitler, a militáns totalitás nem lehet és nem maradhat a német lényeg! Ezt még nekünk, kívülállóknak sem szabad kimondani és elhinni. Ennyivel tartozunk a jobb németségbe vetett hitünknek, reményünknek, bíztató szolidaritásunknak. De Hitler valóság volt, tagadhatatlan, feledhetetlen. És németek vállalták, spontán és olyan összességben és egységben, mint még sehol és soha senki mást! H. R. Trevor-Roper „The last days of Hitler“ (1955) című könyvében a lehetetlenséget próbálja megmagyarázni: „Nyolcvan millió ember behódolása egy klikknek, mely nyilvánvalóan és szándékosan katasztrófába dönti őket, arra készteti az embert, hogy megmagyarázni próbálja a német nép engedékenységét... És ez a magyarázat a legkétségbeejtőbb német jellegzetességben, a politikából való végzetes kibrándulásban található meg“. De miért és honnan ered ez a kiábrándulás? Görres „politika óriáslajhárnak“ nevezte a németet. A politikai sterilitás tüneteit előző fejtegetéseinkben néhány apropóval kapcsolatban már felvázoltuk. Mit mond azonban szerzőnk? „A német történelem a politikai kudarcok rekordja által jellemezhető... Melyik politikus mutathat fel sikert, adta fel magának a kérdést a német, és erre csak egy válasz lehetett: Nagy Frigyes és Bismarck, tehát a vér és vas emberei... Most már könnyen meg lehetett győzni a németet arról, hogy csupán az erőszak vezethet eredményhez. Hogy Trevor- Ropernek ez a beállítása mennyire nem légből kapott, azt döntőn aláhúzhatjuk W. Fuchs egészségügyi főtanácsosnak, a „Die Post“ című konzervatív-alldeutsch lapban 1912. január 12én megjelent következő soraival: „Kit zár a szívéBé a német? Goethét, Schillert, Wagnert, Marxot? Öh, nem: de Barbarosszát, Nagy Frigyest, Blüchert, Moltkét, Bismarckot, a kemény .vérembereket. Ők, akik ezer és ezer életet áldoztak fel, csalják elő ennek a népnek a leikéből a leglágyabb érzéseket és az imádó köszönetét ... Szent borzadállyal hódol ez a nép a vértett titánjainak... Fantáziája és ösztöne a megszemélyesített erőszakot tiszteli... Isten csodájaként eddig mindig feltűnt az a férfi, aki a lomha tömeget előrehajszolta. A német nemzet még sose vonta ki magát Vezére alól. De hol van ma az az ember, aki a népet a küszöbön túlra rántja, bele az arénába, melyet a nép oly mennyei módon áhítoz? Jöjjön még egyszer egy megmentő, aki mint minden nagy ember, nem fél a halottak tömegeitől és nem törődik azzal, hogy gonosznak és elvetemültnek kiáltják ki“. — Ahol így, ilyen módon hívják és várják a Vezért, ott annak egyszer el is kell jönnie. És Hitler képében megjelent a Hőn Óhajtott!

És mit tett Hitler? Trevor-Roper lakonikusan egyszerűsít: „Hitler 1914—18 hülyéiről beszélt, hogy aztán végül ő maga még katasztrófálisabban bukjon el. De És megint itt

van, megint beleütközünk a német történelemben oly következetesen elkövetkező és végzetesen visszaható „de“ szócskába, mely bűvös parolaként a döntő, eszmélő pillanatban mindent visszavált és mely, mint a reményt felcsillantató „ha“ (jobban mondva a „mi lenne, ha“) párja, mindent visszakoztat és feledtet, hogy a letörés után, ez a „de“ és a „ha“

— mint a logikus folyamat és a tanulságvonás megakasztója — egy új próbálkozás kiindulópontja lehessen ... Adjuk vissza a szót, a „de“ eltérítő és megvesztegető háthaját Trevor-Ropernek: „De egyidőben Hitler is, akárcsak az első világháború németje, csaknem győzött... És így nyilvánvaló, hogy a németek nem Hitler katasztrofális bukására fognak visszaemlékezni, de erre a csaknem elért győzelemre“.

Mindenütt a „csaknem“ és a „majdnem“! Hogy ez mennyire így van, mutatja W. Stapel esete, aki az 1914-ben a Marnenál „majdnem“ elért győzelmet, porosz tragédiává nagyítva, dramatikus feszültséggel így kommentálja: „Tíz kilométerre álltak a poroszok Amienstől. Még tíz kilométer, és a világ a lábuk előtt feküdt volna. És akkor a túlfeszített erő megbénult ... A világ legkeményebb kristálya szilánkokká repedt“. A német „majdnem“-kate- góriát Rudolf Kassner realitásként kezeli: „A majdnem mint mérték“! És a precizitás bűnének, következményének tartja: „valóságos bűnbeesésnek“. Példának — akárcsak Picard

— a második világháború német győzelmeinek majdnemjeit és csaknemjeit hozza fel: „a legcsodálatosabb sikereket, melyek azonban nem tudtak döntést hozni“, mert „végeredményében a precizitást összetévesztették a valóságossal, ami a belső szabadság, az igazi eszme és az igazi képzelőerő hiányán múlik...