Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
és így a mindenféle majdnemeknek ez integrációja az emberi szférában csak a középszerűséghez vezethetett, mely sose lehet a valóság megtestesítője, csupán a valóságtalanságé“. Témánkra fordítva ezt úgy mondhatnónk: az irracionalizmusok összege csak irrealitást eredményezhet. Kassner nem hiába beszélt a német Hitler-szégyennel kapcsolatban „önelidegenedésről“ és „önmérgezésről“, melynek következtében „egy népegész legjobb tulajdonságai az egész rossznak, a mindenképpen infámisnak a szolgálatában állottak". Noha a németek katonailag vesztették el mindkét háborút, tábornokaik, és az angolunk által is kalandoroknak aposztrofált demagógok a legyőzhetetlenséget, a „harcmezőn le nem győzött német katonát“ beszélik be nekik, és a „csaknem-győzelmet“ reflektorozzák valósággá, feledhetetlenné; a győzelmet, mely csak egy hajszálon múlott. Hogy ez a hajszál — a döntő pillanatban mindent felborító mínusz — lényeg is lehet, ezt nem szabad meglátni és megmondani. A győzelmi folytonosságba — az új háborúba — kerítők, a katasztrófális vereséget visszazsugorítják alig látható, fel- ismerhetetlenné törpítet és torzított érdektelen bagatellé, melyhez semmi közük többé, és amelyet így el lehet és el kell felejteni. És annyira elfelejtik, hogy közben „a politikai aréna üresen marad és azt bármilyen kalandor elfoglalhatja. A német politika régóta ebben a légüres térben játszódik le“. Trevor-Roper azonban elfelejti meghatározni e légüres tér értelmét és szerepét, mely nem más, mint az önmagát-nézés és az ebből következő elidegenedés, űrre döbbenés majd az önmagától való menekülés folyamata. Politikailag szólva: a polgári közömbösséggel, az „Untertan“ alázattal sterilizált belpolitikai légűr helyét teljességgel kitölti a külpolitikai fantom. A német külpolitika: céltábla-politika. A reakciós német külpolitika a céltáblára bedresz- szirozott militarizmus folyománya és folyamatossága. Ha a háború a politika folytatása más eszközökkel, akkor a német külpolitika — a belpolitika kikapcsolása révén — nem folytatás, de háborús folyamatosság, egyazonosság, változatlanság! Az érdektelenné vált belügyet, a békét, felváltja a katonanép totalitása: a háború. Strauss nem véletlenül egyenlítette a külpolitikát „katonapolitikával“! A Hitler- utódok és Hitler-tanítványok egy nyelvet beszélnek. Ha a Mein Kampfban ez olvasható: „A nép belpolitikai vezetése a fegyverkovácsoló munkát szolgálja, a külpolitika feladata a fegyvermunka biztosítása és a fegyverszövetségesek kiválasztása“ — akkor az Amerikából importált William Schlamm, a mestert is felülmúlóan oktatja ki a németeket: „Egy kormánynak azon döntése, mely „elgondolhatat- lannak“ nyilvánítja a háborúkat, magával hozza a minden külpolitikáról való lemondást“. A külpolitika a Hitlerek, Straussok és Schlam- mok szemében mindenképpen a háború. A német politika: külpolitika. És ez a külpolitika: céltábla-politika. És ezért ilyen értelemben ez a németség tipikusan céltábla-nép! Nem őmaga a céltábla, de külcél, külvonatkozás, ellenségkijelölés, önmagán, határán túli nyújtózkodás nélkül nincs értelme, élete, politikája; önmagát céltábla nélkül nem tudja meghatározni. És ez a céltábla-szükséglet annyira eluralkodik és eltorzul, hogy még vágyait, bűneit, árulkodó militáns jellegzetességeit is másba, az ellenségbe vetíti. Nagy Frigyes, az abszolutizmus fejedelme tudvalevőleg megírta Anti-Machiavellijét. Miért? Meinecke megmagyarázza: „Éppen, mert Machiavelliben démoni torzképét vélte meglátni annak, amit ő már praktikusan gyakorolt, támadt fel benne szent gyűlölet Machiavelli ellen“. Amikor a németek 1914-ben a belgiumi semlegességet megsértve, lerohanták az országot, és a világfelháborodásnak nem volt sem vége, sem hossza, éveken át úgy igyekeztek kimagyarázkodni, hogy egy külföldinek az volt az érzése: a németek minden magyarázattal önmagukat akarják meggyőzni, ön- maguknak igyekeznek bebeszélni, hogy nem ők cselekedtek igazságtalanul. Mindennek a belga lét, a belga tér, a belga céltábla volt az oka! „Nem a gyilkos, de a meggyilkolt a bűnös“ (mert ő vitt bűnbe): ez az arab közmondás a német céltábla-viszonylatban futószalagon hozza a cinizmust, az áthárítást, a másba-vetítést és adja a — felmentést! Csak így történhetett meg, hogy 1941-ben a tekintetnélküliség gáttalansága az általuk orvul megtámadott Szovjetuniót nagyította a háború áradó veszedelmévé. Támadó féllé, európai veszedelemmé — akárcsak ma — a szovjetet kell beállítani, hogy ez elködlés alatt zavartalan felfejlődhessen és felvonulhasson a béke és Európa igazi támadója, agresszora: a porosznémet miitarizmus. Az első fejezetekben említett „Neue Ordnung“ írta 1941 novemberében, a váratlan német támadás elől állandóan visszavonuló védekező szovjet csapatokról: „Amikor minden idők legnagyobb hordái indultak el, hogy katedrálisainkat elpusztítsák, múzeumainkat, képtárainkat és könyvtárainkat felégessék“. A tűz, a nácizmusnak a Reichstag gyújtogatástól, a könyvmáglyán át, a hullaégető kemencékig érő és követhető főismérve itt, mint az ellenségre hárított rágalom, árulkodón üt vissza. Akik elhatározottan irtó háborúba indultak és „végmegoldásokat“ produkáltak, azok jóelőre és jóutánra mások gyalázatává hazudjék elkövetendő és elkövetett bűneiket. A katedrális-rombolás már az első világháborúban is német kiváltság volt és maradt: Löwen és Reims váltották ki az első világfelháborodást! Csak a német Ernst Jünger — aki ma Nyugaton az irodalom egyik klasz- szikusa — mondhatta: „Mi képesek vagyunk katedrálisokat is szétrombolni“. És milyen hordák voltak azok, melyek a drezdai képtár kincseit — megmentették? Amikor szovjet földön a német visszavonulás megkezdődött, Giselher Wirsing Európa-ijesztőn vázolta fel a „Signal“-ban űjra a szovjetveszedelmet: „Mi európaiak jól tudjuk, hogy