Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
mint a háború és béke német pere: világot tükröz! A katonák népe a keleti oldalon átváltozott a béke népévé, a háborúk ellenerejévé, ellenpéldájává. Ludwig Renn joggal írhatta a Nyugat-Németországból emigráló Fritz von Unruh-hoz intézett nyílt levelében: „Rosszul állna a német nemzet ügye, ha nem létezne német állam, melynek első feladata: a béke biztosítása“. A német kettősség a béke és a háború ösz- szehozhatatlansága. A költők és gondolkodók népe csak a béke népe lehet. A szellem ellenáll. A német szellem szembeszáll a hóhér-idők barbarizmusával. Ha ez az ellenállás nem lenne, fel kéne adnunk minden reményt e néppel, e nemzettel kapcsolatban. Ezt még Dosztojevszkij pesszimizmusa sem tudja megtenni: „Németország az a nemzet, mely kultúrája erejét elhasználta, mert egy olyan szellemgazdagság és tudományosság után a fegyver, a vér, az erőszak eszméjére bízni sorsát, és nem is sejteni, hogy mi a szellem és a szellemi győzelem, és ezt káplárgorombasággal helyettesíteni: mi más ez? Nem, ez egy halott, egy jövőtlen nemzet. De ha élő, akkor az első mámor után önönmagából fog előtörni egy protestálás, egy jobbra-törő igyekezet, és a kard önmagától fog a földre hullni.“ De erre, ha tekintetünket Nyugat-Német - országra vetjük, semmi remény. Itt a „német rejtély“ Hitler után sem oldódott meg, csak fokozódott. A logikus átváltás elmaradt, és a rilkei „valami kimaradt“ szinte fátumsze- rűen ismétlődik. Hitler világháborúja előtt Fr. W. Foerster óva intette a világot: „Németországot vagy áthatja az igazság, vagy a gázháború“. Most ugyanezt mondhatjuk megint: igazság vagy atomháború, béke vagy háború. Nyugat-Németország a háború mellett döntött. Es ez már nem rejtély. Ez valóság, mely akkor válik rejtéllyé, veszedelemmé, ha ezt a kriminális primitivitást — mert mi más korunkban a háború? — tömegek is hordozzák és a nyugati kapitalista világ egyenlítőén és fenntartás nélkül a magáénak vallja és vállalja. E sorok írása közben olvasom A. J. P. Taylornek, az oxfordi egyetem történészének, a Sunday Expressben megjelent cikkében: „Egyedül a német becsvágy a feszültség oka. Kormányunk talán támogatni akarja a nyugatnémetek becsvágyó törekvéseit ?“ — „Egyedül“ és „csak“: minden tanúvallomás, minden dokumentum a német militarizmus indító, robbantó, háború-valósító lényegét hangsúlyozza ki. Foerster állítása permanens diagnózis: „A németséget csak Ödipusz királlyal lehet összehasonlítani, aki nem sejti, hogy a pestis tőle indul ki, és akinek a látnok Teiresias kiáltja oda: Mit tudsz te magadról?“ — Mit tudhat, mit mondhat egy nép, egy nemzet magáról, mely Hitlerrel azonosította magát?! Azzal a Hitlerrel, aki a Mein Kampf-jában vezértételként állította: „Az erősebb faj el fogja nyomni a gyengébbet, mert az életakarat végeredményében az egyedek ún. humanitásának abszurd korlátait el fogja seperni, hogy a természet humanitásának nyisson szabad utat, mely a gyengét elpusztítja, hogy helyét átadja az erősnek“. A nácizmus antihumánu- mának, antikultúrájának itt a magyarázata: csak a humánum és a kultúra kiküszöbölésével válhattak gátlástalanokká, csak így növelhették és duzzaszthatták a német háborús lelkiséget — a „végmegoldásokig“! Ranke a múlt században a németséggel kapcsolatban még a humanizmus tétjét játszhatta ki: „Ha az emberiség haladása, a növekvő humanizmus nem üres szó, akkor a német faj a világ végéig fennáll“. Ez a prófécia, ez az útkije- lölés a hitlerizmusban teljes visszájára fordult. A militarizmus igézetében és fogságában tartott németség az antihumánum tudatos hordozója. lett. A Hitlerek és napjainkban a Seebohmok, Straussok ezt egyértelműen bizonyítják! Hitler a háborús totalitás, nem lehet német igazság. De Ranke reményének hol a nyugatnémet garanciája? És miért ez a garancianélküliség? A Hitler által kiélezett német rejtélyt több, mint három évtizeden át bogoztam, kutattam, követtem. Féktelenül és kétségbeesetten, a gyűlölet hangján és a rezignáció szomorúságával. Fájdító fájdalommal és üvöltő ébresztéssel, hangosan és beharapott szájjal, lázbaverten és hideg aggyal. És eljutottam,-e egy döntőn összegező, mindenre alkalmazható formuláig, megoldásig?! Ezernyi cikk és néhány könyv megírása után mondhatom-e, hogy igen?! Ki hitte volna, hogy az irdatlan német katasztrófa és a világra zúdított szenvedés után ez, ennyi legyen a német probléma ? A második világháború után — a folytatása! Változatlanul. És felijesztőn. És kétségbeejtőn. És máris — megmagyarázhatatlanul! Ki hitte volna, hogy Gonzague de Reynold 1935-ben írt sorai egyre jobban és egyre inkább álladósul- nak: „A német képtelen valamit végérvényesen megoldani, egy probléma a megoldás pillanatában nála újra problémává válik“. Az elintézetlen problémát csak gordiusi csomómetszéssel, fegyverrel, háborúval, erőszakoltan és így csak ideig-óráig lehet kiküszöbölni. Ezért képezheti a hitlerizált német viszonylatban, a tekintetnélküliség és kizárólagosság a megoldás egyetlen módját és kiútját. A „végmegoldások“ a rejynoldi meghatározást ad absurdum vezették és igazolták. A problémamegoldással szembeni fogyatékossági érzet növelte naggyá a német katonai apparátust, mint az organizáció utolérhetetlen mesterművét. De a német szervezettség eluraló ténye lényegében e fogyatékossági érzet kényszerítő muszája. Elsődlegességgé lényegült külsőség: lénye, jelleme zavarait csak mechanikusan tudja egybeparancsolni, és ezt a parancsot legfőbb értékké és erénnyé mak- szimálni. E mechanizmus láthatóan és parádésan, szolgálatilag és társadalmilag, érezhetőn és halálosan működő összessége: a német militarizmus. „A németek kimondott organizá-