Irodalmi Szemle, 1962

1962/2 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

Európa elrablása

14.

Céltáblahorizont

A német változatlanság totemje, tabuja és garanciája: a porosz-német militarizmus és végső fokon: ennek vezérkara. De ez, ennyi lenne a végleges magyarázat ? A summa, mely egyben eredő is? Ha így volna, nem lenne többé német kérdés, német „rejtély“. A dolog nem ilyen egyszerű. Van valami, amit más szó híján, német rejtélynek, kiható különbözőségnek kell neveznünk. Izgatóbb, valóságosabb és mégis megfoghatatlanabb, mint mondjuk, a múlt század óta divatba jött orosz „rejtély“, melyet a sznobok és az antikommu- nisták „az orosz lélek mélysége“ címen kol- portálták. Izgatóbb, idegesítőbb, mert minden felderítés után valami megfejthetetlen marad mindennek alján, és ez nem magyarázható szokványmódon. Izgató, fontos és félelmetes, mert maga a német imperializmus is ebből a másságból, ebből a különlegességből, ebből az elkülönbözöttségből vezeti le igényeit: „Vöm deutschen Wesen wird die Welt gene- sen!“ (A németségtől fog a világ meggyógyulni.)

Van német rejtély? Pierre Viénot „Bizonytalan Németország“ (1931) című könyvében óva int minden elhamarkodott megoldástól: „Ne képzeljük be magunknak, hogy a német életkomplekszum megnyilatkozásait egy pár kényelmes antitézissel elintézhetjük. Ha kimondunk egyet, ugyanolyan joggal tíz vagy húsz más német fogalmat sorolhatnánk fel.“ Ernst Robert Curtius, a német romanista, egyenesen a definiálhatatlansággal definiálja a németséget. Ranke, kit a németek klasszikus történetírójuknak tartanak, szintén tanácstalanul áll e komplekszum előtt: „Ki tudná egyszer szavakba foglalni, mi a német? Ki nevezhetné meg nevén a múlt és jövő századok e géniuszát? Ki tudna neki nevet adni és ha igen, akkor csak egy másfajta fantom lesz belőle, mely minket más hamis utakra csábít.“ A hamis utakra való csábítás, maga a csábíthatás, és az útvesztés ténye, még Ranke által is igazolt történelmi faktum! Paul de Lagarde, ez a francia nevű és végeredményben fél-francia származású „német tölgy“, is kénytelen beismerni: „Az a Németország, melyet mi szeretünk és látni óhajtanánk, valójában sohse fog létezni. A német nacionalitás, mint minden más nacionalitás, oly erő, melyet nem lehet mérni, nézni, vezetni és leírni.“ Nietzsche a németség titok-voltát mindenkinél jobban

kihangsúlyozza: „Mint példátlan fajkeverék,

a német megfoghatatlanabb, kiszámíthatatlanabb és meglepőbb, önmagának is ijesztőbb, mint minden más nép... A német kibújik minden definíció alól... A legjellemzőbb, hogy náluk a kérdés — mi a német ? — sohse hal ki... A német léleknek rejtélyes folyosói, barlangjai, búvóhelyei vannak, ... és ez az összevisszaság titokingerlő.“ Goethe 1813-ban Luden-nel folytatott beszélgetésében keserű fájdalommal gondol arra, hogy a német nép, „mely oly tiszteletreméltó egyéneiben, olyan nyomorúságos (miserabel) egészében“. Bismarck ezt a viszonylatot megfordította, mert a parlamentben azt kiáltották feléje: „Bismarck naggyá tette Németországot, de kicsivé a németeket“. Hol itt az igazság? Az egyik meghatározás üti a másikat, a definiálhatatlanság mindenből kiütközik. És a példákat a végtelenségig lehetne folytatni, de igazándi közös nevezőre nem futja belőlük.

A német „rejtély“ a bonyolódott német kettősség szövevénye. Mi ez a kettősség? Legegyszerűbb alapvonását Goethe határozta meg: „Önhitségük nyers és csípős, kellemük enyhe és alázatos: az egyik kizárja a másikat és így összehozhatatlanok.“ (Sprüche 147.) Az idők folyamán az első tulajdonság egyre jobban elnyomta a másikat. És ha ma kérdezzük, mi a német kettősség, akkor nagyon durva — de azóta kegyetlenül igazolódott — fogalmazással, a Kari Kraus-alkal- mazta szó- vagy inkább betűjáték a megmondhatója: „Volk dér Dichter und Denker“ és a „Volk dér Riohter und Henker“. (A költők és gondolkodók népe, mely átváltozott a vér- bírák és hóhérok népévé.) A hitlerizmus hivatalos lapja, a Völkischer Beobachter dicsekvőbb, elfogadhatóbb fogalmazásban csak megismétli és ezzel igazolja Karl Kraus meghatározását: „A költők és gondolkodók népe átváltozott a katonák népévé“. Ha ez igaz, akkor a szellem áll az egyik oldalon és a katona a másikon. És összehozhatatlanul. A kettősség tehát ellentétet tükröz. És ez az ellentét, ez az egymásnak ellentmondás a vigasz. Valami, valaki mindig ellenáll. Protestál. A parasztfelkeléstől az antifasizmusig, Huttentól — Ossietzky-ig állandóan jelen van a reakcióval szembeszálló, szembenálló németség. Ma már két német állam jelzi és hordozza az összehozhatatlan kettősséget, mely