Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - LÁTÓHATÁR - Bajomi Lázár Endre: Az önkínzás művészete

A francia antológiák és kézikönyvek nem is beszélnek — csekély kivételtől eltekintve „egzisztencialista líráról“. S ez nyilván nem véletlen. M. Girard megállapítja: „Az egzisztencializmus nem szívesen fejezi ki magát a költészeten át.“ Maga Sartre szerint csak a prózának van „jelentése“, a költők nem akarják „használni“ a nyelvet (úgy érti, hogy a szavak náluk nem bírnak hasznos jelentéssel), ők a szavakat „dolgoknak“ és nem jeleknek tekintik, a próza megszelídítette a szavakat, a költészetben ezek még „vadak“. Persze, sokat lehetne vitatkozni ezzel az elmélettel, de tény, hogy bizonyos irreális lírára, vagyis a mai francia költők jórészére csakugyan áll az a megállapítás, hogy szavaik jelentése elmosott, kétes...

Természetesen azért egy olyan elterjedt szemlélet, mint az egzisztencializmus, többé- kevésbé rányomja bélyegét a mai francia költészetre is, és az egzisztencializmus elemei, motívumai többé-kevésbé fellelhetők nagyon sok költő munkásságában. így pl. az egzisztencializmus egyik alapvonása a világ abszurd voltáról vallott nézet, átszövi egy olyan jelentős, de hovatartozás szerint elsősorban szürrealistának tekinthető költő életművét, mint Henhi Michaux, a lélek7riadás, a lázas lázadás poétája (lásd pl. Undor, avagy jön-e halál“ és „Ellen“ című verseit a „Mai francia költők“ c. kötetben, Magvető, 1958!, aki a mindenség képtelenségét saját képzeletének riasztó abszurdumával akarja túllicitálni. Michaux költészete az egzisztencializmusra jellemző sötét víziótól terhes. A világcsavargó matrózból lett költő egy polgári kritikus szerint „távtöltőtollának nagyítójával a tűzhányó méreteire emeli a legkisebb kelevényt is“.

Egzisztencialista költőnek szokták mondani André Frénaud-t, József Attila néhány versének fordítóját, Baudelaire sátáni látomásainak

hangját szólaltatta meg, és nem hagyta el teljesen az értelem szilárdabb talaját, s akinek a költészete tele van bölcseleti elemmel (lásd pl. „Nem létezés“ című versét a fenti antológiában).

Az egzisztencializmussal szokták rokonítani még Francis Ponge „chosizmusát“ is. Sartre hosszú tanulmányt szentelt ennek a „dologizmusnak“, amelynek az a lényege, hogy a költő a tárgyakba képzeli magát és onnan belülről írja le őket. Legkedvesebb tárgya a kis kavics (Galet). „Mindenkinek ajánlom a belső csapóajtók feltárását, a dolgok mélyére való utazást, egy minőségi lerohanást, egy forradalmat, vagy az eke és a lapát munkájához hasonlatos felforgatást, amikor hirtelen és először napfényre kerülnek az eddigelé eltemetett milliónyi részecskék, csillámok, gyökerek, férgek és kis állatok. Ő, a dolog tömörségének végtelen lehetőségei, melyeket a szavak rendszeres tömörsége most végtelen lehetőségekkel ad visz- sza!“ Sartre lelkendezve üdvözölte Ponge jelentéstani „forradalmát“ és „természetfenomenológiáért“. Ő is és sokan mások Ponge „materializmusáról“ beszélnek. De véleményünk szerint, attól, hogy valaki igyekszik eltekinteni a dolgok emberi vonatkozásaitól és a szavak társadalmi tartalmától (mindkét vállalkozás nagyrészt kilátástalan!), és azért, mert valaki

— ha mégoly tehetséges is, s Ponge valóban tehetséges! — végtelen aprólékossággal (sokszor persze unalmasan is!) írja le a csigákat és kavicsokat, még nem lesz „materialista“ a szó tudományos értelmében. Minden méltó a költő tollára, a kő, s fű is, a szabadság is, de az ilyen egyoldalúság végtelen elszegényedéshez, nem pedig „forradalomhoz“ vezetne. Az ellenben igaz, hogy Ponge kísérlete — dialektikusán szemlélve — nemcsak eltávolodás az embertől a tárgy felé, hanem egyúttal a tárgyak emberközelbe hozása is, tehát egyszerre

visszatér. Első színműve két „nagyságáját“ meggyilkoló szolgálóról szól. Másik botrányos darabja, a Balcon (Az erkély, 1956) pedig egy különös találkahelyen játszódik. A prostitúciós mozzanat bizonyos társadalmi szatírát is magában hord (mint Sartre-nál is), bár Génét esetében az egzisztencialista elemekhez sok szürrealista motívum járul, nem beszélve a nyivánvaló blöffről. Érdemes azonban megjegyezni, hogy legújabb, 1959-es komédiája, a néger színészekkel előadott Les Négres, (A négerek), minden zavarossága és túlzása ellenére is merész leleplezése a gyarmatosításnak. S érdemes azt is feljegyezni, hogy a költő maga elég tisztán látja, milyen bomló és málló társadalomban él: „Nem tudom, hogy milyen lesz a szocialista társadalom színművészete, de a nyugati világban, amelyet egyre jobban megérint a halál, s amely egyre inkább a halál felé fordul, a színház csak a visszfény visszfénye ...“

Egzisztencialista költők

orvossága, mint a Semmibe vetett Remény“ — mondja egyik legjellemzőbb darabjának egyik hőse. „Salacrou már nagyon korán rájött arra, amire Albert Camus Caligulája fog rájönni: „Az ember meghal és nem boldog!“ (Jacques Lemarchand.) Anouilh-nál még nyilvánvalóbb

— mert nem enyhíti a haladó politikai felfogás

— a nihilizmus és a pesszimizmus, s nem véletlen, hogy darabjaiban csirkefogók és ostobák nyüzsögnek, és az sem véletlen, hogy Szophok- lész ember- és szabadságszerető Antigonéjából olyan magányosan küzdő, céltalanul elbukó hőst csinál, mint amilyen Sartre Oresztésze a Mouches-ban. De vannak egzisztencialista elemek Marcel Aymé keserű szatíráiban vagy Félicien Marceau nálunk jól ismert Tojásában is (Ľ Oeuf, 1956, magyarul: 1957), amelynek egész légköre hígított, és kommercializált egzisztencializmus.

A szajha-motívum, amelynek rendkívül nagy szerepéről a mai francia irodalomban külön könyvet lehetne írni, Génét darabjaiban is