Irodalmi Szemle, 1961

1961/5 - LÁTÓHATÁR - Bajomi Lázár Endre: Az önkínzás művészete

anti- és prohumanista kísérlet. Sajnos, a költő pályája azt bizonyítja, hogy talán mégis az embertelen motívum a döntő, mert az a Ponge, aki a felszabadulás után az Action című szélső- baloldali hetilap kulturális rovatvezetője volt, az utóbbi tíz esztendőben az „apolitizmus“ kényelmes magatartást vette fel...

Az irodalomtörténet feladata elsősorban az, hogy a konkrét műveket bírálja és értékelje. Nos, legalábbis eleddig (de érzésünk szerint az iskola már „kifutotta magát“), ez az irányzat elterjedtségéhez, a körülötte dúló vitákhoz és nagy nyugati tömeghatásához viszonyítva nem hozott túl sok kiváló alkotást. Néhány Sartre-, Beauvoir- vagy Camus-regényen és színdarabon kívül, a derékhad termelése valamilyen gyanús szürkeségbe vész ...

Néhány alkotás valószínűen fennmarad az idők rostáján, és elég hű képet ad korunk bizonyos értelmiségi rétegeinek meghasonlásá- ról. Sajnos, egyetlen olyan nagy mű sem született, amely igazán széles társadalmi képet nyújtana, s így mint történelmi tanúságtétel is töredékes. Az egzisztencializmusnak nem volt Hugója vagy Balzacja, nem volt Roger Martin du Gard-ja sem.

Mondottuk tanulmányunk elején, hogy Sartre maga eleinte, de bizonyos mértékig pályája egész tartama alatt, az egzisztencialista elvek propagálására használta az irodalmat. Célja az volt, hogy rádöbbentse az embert arra, hogy szabad, hogy felelősen kell választani, hogy ne számítson Istenre vagy más rajta kívül eső hatalomra. Ezt a célt nem érte el. Az egzisztenciálisba irodalom egyik ellentmondása éppen az, hogy ennek, az egyébként szerintünk idealisztikusán abszolutizált emberi szabadságnak a bizonyítására olyan puhányokat szerepeltet műveiben, akik nem tudnak mit kezdeni állítólagos szabadságukkal. Nagyon jól látja ezt az említett Sartre-monográfia írója, Albérés, amikor megállapítja, hogy a mester azért beszél folyon elvetélt emberekről (akiknek a habozását nem helyesli, de akikkal emberileg rokonszenvezik), hogy megmutassa: milyen az

ember sorsa, ha nem tud élni szabadságával. Nos, mi lett ebből a sartre-i irodalmi taktikából? Az talán, hogy a Mathieuk és Roquenti- nok azt mondták: „Nini, ilyenek vagyunk? Ilyen ingatag, ilyen puha, ilyen hányódó lelkek! Nos, akkor fogjuk magunkat és megváltozunk, ezentúl határozott szándékú, szilárd jellemű, eltökélt emberek leszünk!“ Szó sincs róla! Inkább ennek az ellenkezője történt. Sartre nagy buzgósággal, sokszor igen magas művészi színvonalon rántotta le a leplet a társadalmi hazugságról, a mindenféle képmutatásról és szemforgatásról, a rosszindulatról, az erkölcstelen kibúvókról, a tehetetlenségről, de mind az irodalomban, mind a társadalomban az lett belőle, hogy utánozták azt, amit kipellengérezett és divatot csináltak a gyöngeségből, a puhaságból. Azt a tanítást, amellyel a marxisták is egyetértenek, hogy ti. nincsenek örök erkölcsi törvények, a nyugati ifjúság egy része úgy értelmezte, hogy egyáltalán nincsenek erkölcsi törvények, azt csinálunk, amit akarunk ... A korlátlan szabadságból korlátlan szabadosság lett, és az egzisztencialista irodalom és életforma epigonjai nem a mesternek súlyos tévedéseiben is puritán és becsületes, alapjában véve haladó, antifasiszta és bátor magatartását követték, hanem megmaradtak az első és, sajnos, az egész egzisztencializmusra mindpiáig legjellemzőbb mű hangulatánál, és a Nausée tehetetlen hősével együtt vallották: „Szabad vagyok: semmi sem indokolja többé, hogy tovább éljek.“

Igaz, a tőkés társadalmon belül mőködő egzisztencialisták azzal, hogy bevilágítanak ennek a társadalomnak hangulati mélyeibe, leleplező munkát is végeznek. Ez a leleplezés azonban nagyonis kétélű valami, s kihatásában nemcsak riasztó, hanem a gyengébb lelkekre, csábító hatással is lehet. S talán az sem véletlen, hogy ennek az irodalomnak „legpozitívabb“ hősei olyanok, mint Lizzie, a tisztességtudó utcalány, vagy mint Georges de Valéra, a minden hájjal megkent szélhámos.