Irodalmi Szemle, 1961

1961/1 - LÁTÓHATÁR - Ilja Erenburg: Picasso

megváltoztatta a festészetet. Az impresz- szionisták fellépése után az emberek új módon látták a világot — letették a bolognai iskola szemüvegét. A festők kizárólag természet után dolgoztak: arcképeket, tájképeket, csendéletet festettek. A kompozíciók az akadémiai irányzat kiváltságát jelentették. A festők mindennél jobban féltek a szüzsétől, ahogy mondták, az „irodalmasítástól“. Az utolsó kompozíció, amelyet Franciaországban egy nagy művész alkotott, talán Courbet képe, az „Ornansi temetés“, 1850-ben festette. Közel száz évvel később, 1937-ben született meg Picasso „Gouernicá“-ja.

Amikor Madridból Párizsba érkeztem, tüstént felkerestem a világkiállítás spanyol pavilonját, s döbbenten megálltam Guernica képe előtt. Később még kétszer láttam — 1946-ban a New York-i múzeumban és 1956-ban Picasso életművének kiállításán — s mindkét esetben ugyanazt a megrendülést éreztem. Honnan volt Picassóban e látnoki meglátás? Hisz a spanyolországi polgárháborút még régi hadászati módszerekkel vezették, a német légihaderő számára hadggyakorla- tot jelentett ugyan, de a Guernica ellen intézett légitámadás csak amolyan jelentéktelen próba-hadművelet volt. Aztán jött a második világháború. És Hirosima. Picasso vászna — a jövendő szörnyűsége, a számtalan Guernica, az atomkatasztrófa, a darabjaira szakadt világ, őrjöngés és gyűlölet, kétségbeesés, pusztulás.

(Mi a realizmus, és realista-e az a művész, aki úgy próbálja ábrázolni Hirosima drámáját, hogy pontosan megfesti a sebeket és fekélyeket egy vagy tíz áldozat testén? Nem követel-e éppen a realitás másféle, sokkal általánosabb és általánosítóbb módszert, amely nem egy epizódot jelenít meg, hanem magának az egész tragédiának a lényegét?)

Picasso ereje abban van, hogy a művészet nyelvén tudja kifejezni' a legmélyebb gondolatot, a legbonyolultabb érzést. Már kamasz korában mesterien rajzolt; vonalai kifejeznek mindent, amit akar; megszállottja a festészetnek, dühöng és tombol, ha nem találja azonnal a neki megfelelő színt.

Egyes szerzők Picassóról írva megpróbálják politikai érdeklődését véletlen szeszélynek feltüntetni; eredetieskedő ember, szereti a bikaviadalokat, azért lett kommunista. Picasso mindig nagyon komolyan vette politikai állásfoglalását. Emlékszem, a párizsi békekongresszus első

napján együtt ebédeltünk műtermében. Pablónak azon a napon született a kislánya, akit Palomának nevezett el (Palo- ma spanyolul galambot jelent). Hárman ültünk az asztalnál: Picasso, Paul Éluard és én. Előbb galambokról beszélgettünk. Pablo elmondta, hogy apja, aki ugyancsak festő volt, galambokat rajzolva gyakran rajzoltatta meg vele a lábakat — ahogy mondta, a galamblábak már a nyakán nőnek ki. Aztán általában a galambokra terelődött a szó; Picasso szereti őket, mindig tart néhányat a házában; nevetve megjegyezte, hogy a galambok kapzsi és verekedős madarak, nem érti, miért választották éppen őket a béke jelképéül. Majd a saját galambjairól kezdett mesélni. Vagy száz vázlatot mutatott, amelyeket plakátjához készített — tudta, madara beszárnyalja az egész világot. Beszélt a kongresszusról, háborúról, politikáról. Megjegyeztem egy mondatát: „Számomra a kommunizmus egyet jelent az élettel és a művészettel...“ Ez a kapcsolat nem érdekli a kommunizmus ellneségeit. Igaz, néha egyes kommunisták számára is rejtélyt jelent.

Picasso aztán még néhány galambot rajzolt: a varsói, a bécsi kongresszus számára. Emberek százmilliói ismerték és szerették meg Picassót a galambjaiért. \ sznobok orrukat fintorgatják fölötte. Elfogult és rosszindulatú emberek azzal vádolják, hogy olcsó sikereket hajszol. Pedig galambjai szorosan összefüggnek egész művével, minotauruszokkal és kecskékkel, öregemberekkel és leányokkal. A galamb nyilván csak egy szemernyi a művész teremtette mérhetetlen kincsből; de hány millió ember ismerte és tisztelte Rafaelót csupán egyetlen festményének, a Sixtusi Madonnának reprodukciói alapján, hány millió ember ismeri és tiszteli Chopint csupán azért, mert gyászindulót írt, amelyet temetéseken játszanak. A sznoboknak nincs min nevetniük. Bizonyos, Picassót egy galambból megismerni nem lehet, de az embernek Pi- cassónak kell lennie, hogy ilyen galambot alkosson.

Előfordult, hogy néhány politikai elvtársa elítélte vagy elvetette valamelyik művét. Keserűséggel fogadta az ilyen megjegyzéseket, de aztán azt mondta: „Azt szoktuk szidni, akit szeretünk...“

Tudta, hogy képei az amerikai múzeumok díszei, s azt is tudta, hogy amikor a világbéketanács küldöttségével az Egy- gyesült Államokba akart utazni, megta