Irodalmi Szemle, 1961
1961/1 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Mese is lehetne
országjárás Gyurcsó István Hajtűkanyarba hajlik, görbül a Garam a nánai rét alatt: kopik a füzes, fogy a partja, pandalok mélyén csak a harcsa lesi csendben a gyáva kishalat. Innen a régi betonhíd csonka pillérjéről nem látni el Kicsindig. Ott folydogál a Garam az utolsó kanyarodással kínlódva, mi- kéntha kígyó volna és valaki a farkát vagy fejét taposná. De sem Telgárt felett a Veszettrét oldalában, a bugyogó forrásnál, sem itt Garamkövesdnél, az utolsó százmétereknél nemigen bántja senki e folyót. Itt a régi büszke betonhíd meredek romjai mellett háborús fahíd nyújtózik a túlsó partra. Mintha ama nagyhídnak hibás gyereke lenne. A hídon orgonáivá futnak át az autóbuszok. Olykor az is megtörténik, hogy az utas gyalog megy át a hídon. A busz meg üresen kocog, a vezetője letekint a vízre: no, mikor reccsen? Ám a híd állja az időt. Két nap múlva mindenki elfelejti a hídvizsgálatot és nem száll ki senki a buszból, csak hallgatják a kerekek játékát, a hídpadló feleselését. A víz fölött híd, a híd alatt víz. A vízben nyárfasor képe. Tükör a Garam. Hűségesen mutatja a változó partokat, a töltést, a gátat. De hűtelen a régi, a gyermekkori panorámához. Ebből nem mutat semmit. Talán nem is kíváncsi erre senki. Az élet úgy megfutott, meglódult itt is, hogy az emlékezés már szinte kínossá vált. Én mégis emlékezem, mert anélkül egy alkalommal sem tudom átlepni falum határát. Szelíd, józan alázattá érett már a régi, ifjúkori hetykeség, amikor nagy nekilendüléssel hagytam magam mögött a szolga- gyerekséget, a Kálmán Gergely-portát, a hajnali felriasztásokat, hogy végig a szilváskerten, magam hajlította vasbotommal, csöppecske batyuval nekilendüljek a világnak. Akkor úgy hittem, soha többé nem jövök vissza. Az augusztusi nap szinte rásütötte fejemre a télisapkát. Abban indultam útnak. Fejem fölött magasan a Hunyadikő; mégcsak búcsút sem intettem ... Alázattá szelídülnek a hetyke évek. Most itt állok a vízparton, mint annyiszor az elmúlt harminc év alatt a ritkuló, majd szaporodó látogatások alkalmával. A vízpartján, a Garam-partján ... Hosszú széles tutajokat lát gyermeki szemem és fülemben visszacsendülnek a kiáltások: Dajte mi kúščok dreva! — és úszkáló gyerekeket látok a tutajok körül, marakodó gyerekeket, kik egy-egy odadobott fenyődarabon veszekednek. Pedig volt erdő, hatalmas nagy erdő a falu mögött. Mégis az odadobott fenyőfa darabja kedvesebb volt. Aki megszerezte, tulajdonának mondhatta. Az erdő fáját nem. Ott a magas káptalan volt az úr. Szelíden, csendesen úsztak a tutajok még harminc évvel ezelőtt is. Ámulva néztük a lapos fahajókon a tábortüzeket. Csodálkozva, hogy nem éget lyukat a tűz és nem esik vízbe. Ki tudja ma már, de kit is érdekelne, hogy a harminc-negyven év előtti csendes hajósok déd- vagy ükapja tanyát vert itt a nagy Duna és a kicsiny Garam partján, hogy átadja a rakományt az ügyes kezű- és zsebű vállalkozóknak, akik öt tutajt is egymásra rakatva küldték tovább Budapest, Mohács felé a büszke fenyőket. Az apró tutajok kormányosai meg nekiindultak Ki- csindnek, hogy a sebes vízzel szemben haladva kocogjanak Léváig, Zsarnócáig, onnan tovább, hogy Zólyom, Besztercebánya vagy Brezno táján valahol újra a kormány mögé álljanak. A vállalkozók, az ácsolok itt ütöttek tanyát, hogy az egyre szaporodó forgalommal
