Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - FIGYELŐ - Käfer István: Egy modern történeti regény

kell és írni akar. Művészetét sohasem a senkinek, mindig független akart maradin, hogy ne kényszerüljön gátat vetni tollának.

Aretinot ízig-vérig embernek ábrázolja Er- dődy, a humanizmus megtestesítőjének szellemileg és fizikailag egyaránt. Emberi mivoltának tudatában folytatja a szerelem művészetét, tudományosan elemzi és éli a szerelmet. Müveinek szemelvényes magyar kiadása nem közölhette az igazi Aretino-irások javát, mert túl erotikusak a mai kor szemléletével nézve.

A humanista ember jellemileg is szilárd ugyan, de nehéz utat tesz meg, míg eljut élet- múvészetének, felfogásának megfogalmazásáig és megvalósításáig: az ember maga irányítja sorsát, maga határoz! Akkor ember igazán, ha nem tétovázik, hanem dönt és legszűkebb környezete sem befolyásolhatja.

A szerző érdekes módon jut el Aretino életfelfogásának ábrázolásakor az egyén és a közösség problémájának meglátásához. Igazságát az ún. „ötödik evangélium“ segítségével mondja ki: boldog az az oroszlán, amely felfalja az embert, mert emberi tulajdonságokat nyer — szerencsétlen és átkozott az az ember, akit felfal az oroszlán, mert oroszlánná változik.

A címmel ellentétben a regény főalakja nem Pietro Aretino, hanem a szerzetesből kalandorrá lett Zoppino. Annak elenére, hogy Aretino lelki világának ábrázolása elemzetteb és mélyebb, az íróhoz Zoppino alakja van közelebb — ami nemcsak a bravúrosan megoldott magyarázó jegyzetek Olvasó-Szerző-Zop- pino-párbeszédében jut kifejezésre, hanem Zoppino Aretinonál még inkább emberi, hétköznapibb és életszerűbb ábrázolásában. Are- tinon érződik, hogy történelmi és regényhős, Zoppinóból viszont az író saját életszemlélete, problémái, kétségei és útkeresései áradnak, hiszen Zoppinonál nem köti kezét a történelmi hűség, amint Aretinonál. Mindezt csak aláhúzza Erdődy avval, hogy hősei közül Zoppinot választja az említett magyarázó jegyzet-beszélgetés egyik alakjának.

Zoppino szerzetes volt, sorsa Spanyolországba vetette, ahol az inkvizíció egyszerű adminisztrátora, írnoka, statisztikusa volt. Kezdetben a hitben vélte megtalálni az élet értelmét, de Izabella kormányának működése kiábrándította mindenből és szabadulni akarván a vértől és az igazságtalanságoktól, önként jelentkezett Kolumbus hajójára. Ismét kiábrándulva a fehér' ember gyarmatosító módszereiből megvált szerzetétől és vallásától, és a tudományban kereste az élet célját; így vetődött el Eras- mushoz, a XVI. század egyik legnagyobb szellemóriásához.

— Ne nézz így rám: ne távolodj el tőlem. Mester, és ne taszíts el magadtól... riadt meg Zoppino. — Hogy szabhatnám meg én cselekedeteid irányát, akárcsak óhajommal is ? ... Csak egyet szeretnék ...

— Mondd! —> hideg és ridegen parancsoló volt Erasmus hangja.

Suttogásszerű volt a válasz:

Megőrizni utolsó megmaradt hitemet: hogy a tudomány az emberekért van.

A Rotterdami megint a finom szőrmét simogatta ujjahegyével:

— Sajnos, ebben a hitedben nem tudlak megerősíteni, A tudomány nem az emberekért van, hanem az emberért.

— Elvont fogalomnak tekinted az embert, Uram?

— A tudás igazsága elvont fogalom; nem oszthatom fel darabkákra, nem adhatom oda egyeseknek.

Mozdulatlan arccal mondta, fagyosak voltak a szavak. Zoppino hátát sütötte a kandalló tüze, de úgy érezte, arcát hideg szél érinti. Megmerevedett ő is:

— Ez az élet tagadása, Mester.

— Mi dolgom azzal a tülekedéssel, amit életnek neveznek? — szólt Erasmus, és szemhéja lassan leereszkedett. — Az igazságok függetlenek a mindennapoktól. Sőt a zavaros lármában meg Sem lehet hallani az igazság szavát.

— Igazság ? — tűnődött Zoppino. Ölmos fáradtságot érzett, és az egész beszélgetés céltalannak látszott már...

Zoppino csavargóvá válik, — Aretino mindenesévé, barátjává és szolgájává, akiről keserűen jegyzi meg a Mester, hogy elszenesedett fahasábhoz hasonlít, amiben alig-alig pislákol már az élet tüze. Zoppino talán ezért

— vagy éppen ezért — kerül oly közel hozzánk, mert az író őszinte lélek-feltárását érezzük benne. Akinek van ereje kimondani saját vergődését, abban nem pislákol, hanem lobog az élet lángja. Zoppino ilyen értelemben hőse a regénynek, ha ezeket a szavakat Aretinoval mondatta is ki a szerző.

A két női szereplő közül Palma van nagyobb hatással az olvasóra. Perinában csak a buja nőt ábrázolja Erdődy, akire nagyonis szüksége van a szerelemben szabad erkölcsű Are- tinonak, Palma ellenben mély lelkiséget rejt magában, tökéletes testében. Az író egyik kitűnően megrajzolt jelenetéből mérhetjük ezt le, amikor Tiziano félig kész Aretino-képétől nem tud megszabadulni az asszony, mert fölismeri szerelme lényegét:

Palma nem tudott elválni a képtől;

— Isten kegyelméből szabad ember ... — alig mozdult az ajka, hallani sem lehetett szavát: — szabad... mindenkitől és mindentől . tőlem is ...

Erdődy regénye nem egyszerű történelmi regény. Még az a sablon sem alkalmazható rá, hogy a mi korunk szemléletével ábrázolja, értékeli a XVI. század forrongó világát, eszméit, harcait. Ennél több van ebben a műben. Az író mindenben eleget tesz a történelmi regény tartalmi és formai követelményeinek, sőt újszerű megoldásaival szinte lapról lapra meglepetés elé állítja a könyvek világában kissé járatos olvasót is... Az ezen is felüli többletet az írói szándék hangsúlyozása, meg