Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - FIGYELŐ - Tóth Tibor: Böngésző
„Késsel támad nehéz szívemre. Virágom tövig metszi benne ... Nyitját keresném!... Merre leljem ? ... Boly gok csak az egykori kertben." Ember és emberiség örök problémái nyugtalanítják; a magamét megtettem, lelkiismeretemre hallgattam — berzsenyis hite, öntudata szól a versből: .. hogy ültessek csak én is! Ami jön utána majd, ahhoz már nincs közöm, noha bizonnyal megnőnek a fák!...“ „Ostrom“ című versének hangja rokon: „E kis darabon, mi enyém még, megvéd ama régi reménység, hogy én vagyok, én a kivétel, ily partot a hab sose tép el...“ A világgal, a mában élő költő szól hozzánk Szemlér Ferenc új kötetéből, amelynek egyébként oly jellemző a címe: Változó vidék. Találunk a könyvben verset az Októberi Forradalom emlékére és dicsőségére, találunk verset Joliot-Curieről, Manolisz Glézoszról, verseket, amelyek a Szovjetunióban tett út, a szovjet ország élményét idézik. Ugyanakkor megismerjük ebből a verseskötetből Szemlért, aki otthonának, édesegy hazájának vallja Romániát, túllép és túlnő — hisz rég túlnőtt, már indulásakor túlnőtt rajta — az erdélyi provincializmus keretein. Népek, folyók című versének megkapó szimbolikája, a valóban haza-élménv- nyel terhes dobrudzsai, eforiai vers — legalább annyira „hazai“, mint az erdélyi tájakat idéző versek. Eminescuhoz fordul egyik versében Szemlér, s aki ért a költészet nyelvén, olvasva e sorokat érzi, tudja, nem csupán üres, „politikus“ gesztus ez tőle, hanem költői énjének legsajátabb megnyilvánulása, hisz mint a román költészet egyik legavatottabb magyar tol- mácsolója, Eminescut, Stáncut, Arghezit ugyanúgy magáénak érzi, mint Aranyt, Adyt, József Attilát. A másik verses könyv, amely ugyancsak baráti küldeményként jutott el hozzám, Márki Zoltán kötete, melynek címe „A tengerész és a halál“. A kötet címadó verse hosszabb drámai költemény, amelynek ihletője, témaadója a négý szovjet matróz 49 napos győztes viadala volt az óceánnal: Márki Zoltán költeményében hősiességüknek, igaz emberségüknek állít emléket, jövőbe mutatón, vigasztalón, kételyeinket eloszlatón: igen, ők jelentik, a holnapot, a jövendőt, s a záró kar mondatai mindnyájunkat érintenek: „Napok vagyunk, a titkos sápadt holdak ... feltörjük zárját dermedt távoloknak, s kezünktől csillagrendszerek mozognak.“ A konklúzió nem erőszakolt és nem retorikus: logikusan, kényszerűn adódik a költemény gondolati felépítéséből, a tengerész és a halál művészi erejű párbeszédéből, a negatívum negáció- jából. Márki Zoltán verses könyve — s itt az egyedi töredékes részből következtetünk az egészre — bizonysága annak, hogy a Szemlér képviselte nemzedék haladó, szocialista költői magatartása méltó folytatókra talál a romániai magyar irodalomban. Ami Márki kötetében leginkább megkap: a költő őszintesége; tudjuk, ,sőt, érezzük, hogy — Fábry Zoltán szavaival élve — nem akart, hanem lett versek ezek, s nem üres póz a költő mondata: „Az új világra esküt tettem én.“ Költői és igaz, amit a kommunistákról ír: „Hajszálerek: fedik az ország testét... konok kormányosok, merészek, újak ..., mert szent e küzdelem, s ezerszer áldott, akár a föld s a tiszta asszonyok.“ Pártos költő: bizony nem üres dicséret csupán, ha azt mondjuk: nekünk is mondana valamit, mi is okulással, nem csupán gyönyörrel és örömmel forgatnánk könyvét. Forgatnánk nemcsak Márki Zoltán és Szemlér Ferenc verseskönyvét, szívesen forgatnánk és olvasnánk Horváth Imre és Tompa László versesköteteit, Kacsó Sándor és Sütő András, Szabó Gyula és a többiek regényeit, elbeszélés- köteteit, szeretnénk megismerni őket, hisz itt nálunk Csehszlovákiában névről is alig ismerjük, akik Romániában magyarul szocialista irodalmat teremtettek, gyarapítanak. És ugyanolyan szívesen olvasnánk magyarul Arghezi és Beniuc, Jebeleanu, Co^buc, Porumbacu, Sado- veanu, Rebreanu, Munteanu és Stancu könyveit, amelyeket — akárcsak mi a cseh és a szlovák irodalom alkotásait — elsősorban romániai magyar írók és költők ültetnek át magyarra. Néha-néha találkozunk: elvetődik valaki közülünk az ő országukba, vagy ők jönnek ide hozzánk, s véget nem érőn ömlik a panasz, amely kissé szemrehányás mindkettőnk részéről és mindkettőnk címére: hogyan lehet, hogy alig tudunk egymásról, hogyan lehet, hogy innen oda és onnan ide nem jutnak el a könyveink, pedig ők is szívesen olvasnák Fábryt és Bábit, Egrit és Ozsvaldot, Szabó Bélát és Forbáthot, szívesen olvasnák magyarul Čapekot, Jiiemnic- kýt, Hašekot, Drdát, Mináčot, Karvašt, a cseh és a szlovák irodalom más magyarra fordított alkotásait. Ami kevés csehszlovákiai könyv eddig eljutott Romániába és romániai könyv Csehszlovákiába, Budapesten keresztül vette útját, lévén mindkét országnak közös könyvkiadási egyezménye a Magyar Népköztársasággal. Ez az eddigi gyakorlat nem elégíthet ki bennünket: meg kell kísérelni, meg kell tenni mindent, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Román Népköztársaság között is a kulturális egyezmények keretében közös könyv- kiadási és könyvterjesztési megállapodásokat hozzunk létre. Nem csupán a két országban élő magyar dolgozók kulturális fejlődésének, látóhatárunk kiszélesítésének, egymás megismerésének követelménye ez: az adott’esetbén a magyar fordítás közvetítőül szolgálhat a cseh és a szlovák illetve a román irodalom és kul-
