Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - FIGYELŐ - Tóth Tibor: Böngésző

szenveš parasztember a talpát a földön, s míg a többi szereplők jellemábrázolásának a fogyatékosságai leginkább abban rejlenek, hogy túlságosan szeretnek lábujjhegyre állva ágálni, addig Gaál János miért látszik időnkint valósággal a föld felett lebegni? Félreértés ne essék, itt arról van szó, hogy az olvasó nem hisz az írónak. Az olvasó hinne: az olvasó elhiszi H. G. Wellsnek az időgépet, az ejnbere- ket a Holdban, Vernének az utazást a fold középpontja felé — legalábbis pillanatnyilag, a könyv olvasásának pillanatában hisz nekik — miért ne hinné A csillagszemű asszony írójának bizonyára tapasztalatokon, megtörtént eseményeken alapuló élmény-anyagát? Az olvasó mindent elhisz, amit meggyőző irodalmi hitellel rajzolnak eléje, mindent, amiben felismeri az élet alakjait jellembeli, lélektani és nyelvi megnyilvánulásait. Ezért állanak közelebb ebben a regényben az olvasóhoz a majdnem kivétel nélkül valóban realisztikus színekkel ábrázolt mellékszereplők, akik körül nemcsak a történések, hanem a környezet eseménytelen részletei is ilyen — nyelvi szempontból is kifogástalan — hibátlan képekben jelennek meg: „Ezalatt az istállóban Fodor Mihály, az após, a lucernán megtágítja a kötelet és jókora adagot

vet a csaknem láncát tépő Zsemlye elé. Olyan a tehén, mint a retek, majd kifeslik a bőréből. Hasa alatt ujjvastagságú tejerek futnak vödör- nyi tőgyéhez. Nagy étvággyal fúrja fejét a lóherébe, ráspolyos nyelve mohón csavargatja befele az illatos takarmányt“.

Vagy ott van a részeges Bujtor Gábor alakja, akinek egész emberi mivoltát szinte szemközelségbe hozza a két mesterkéletlen, valódi élettel telített mondat:

.....erősen fogadkozott, hogy mégsem hagyja

e

l a szövetkezetei, mert: „Ügy látszik, megjavulnak a viszonyok, ha már egyszer a zsírosokra is rájár a rúd!“

Efölött örömében szokás szerint tökrészegre itta magát, persze hitelben.“

Az öreg Gaál András, Veszi bácsi, Mari néni, Nórád bácsi, a falu csősze, a tanító, még a Csehországba szakadt cigány-házaspár, Dodó és Anikó is az említett, néhány kissé disszonánsán fogott hang ellenére is, mind élő, jól megrajzolt alakok: az ő feladatuk lesz, hogy kilépve az elbeszélésforma szűkebb keretei közül, megtalálják magukhpz illő főhőseiket, és velük szerves egységet alkotva új, a kezdeti nehézségeken túljutott paraszt-regény keretében mutassák be hamarosan Lovicsek Bélát.

Tóth Tibor Böngésző

Legutóbb olyan könyvekről írtam, amelyek a Magyar Népköztársaságban jelentek meg és kívül maradtak a két ország közös könyvkiadásának keretén, bár csehszlovák irodalmi művek rríagyar fordításáról, cseh iró munkásságával foglalkozó tanulmányról volt szó.

Nem idegenbe kalandozás rendszerré emelése, ha most ismét határainkon kívül megjelent könyvekről számolok be: irodalmi folyóiratnak s benne az ilyen Böngésző-féle cikkeknek az a feladatuk, hogy teljessé tegyék az olvasó látóhatárát, bár eleve tudjuk, hogy e törekvés mindig csak szándék marad, nem valósulhat meg hiánytalanul. Nem a határon átkacsinga- tás tehát, amikor az alábbiakban két Romániában magyar nyelven megjelent könyvvel foglalkozom, két verseskötettel, amelyek véletlenül, a szerző ajándékaként jutottak el hozzám, hisz könyvesboltjainkban hiába keresnénk őket, bár úgy hiszem, akadna nálunk is jónéhány olvasója nem csupán a romániai magyar írók

könyveinek, hanem a magyar fordításban megjelent román regényeknek, versesköteteknek is.

Több mint harminc esztendeje, hogy Szemlér Ferenc első verseskönyve megjelent. A felszabadulásig öt további könyv követte — köztük két kötetnyi próza. Am Szemlér mégsem sok- műfajos író, noha azóta is megjelent három regénye és egypár színdarabja. A romániai magyar irodalomban Szemlér Ferenc a legköltőbb alkotók egyike, vannak, akik az ottani magyar poézis megtestesítőjét, legtöbbet mondó, legjellemzőbb képviselőjét vélik benne látni.

Szocialista költő. Nem program ez nála: lényeg, életattitüd. Még szerelmes verseinek is meghatározó, magatartást adó mozzanata: „Szeress kevésbé!... Gond úgy nem gyötörne, s nem szégyenkezném önmagam előtt.“ Sok- húrú, sokról sokat mondó költő. Nemzedékünk költői közül kevesen, talán senki sem mondott ily jellemző, minden elemzésnél találóbb szavakat az atonális zenéről: