Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - LÁTÓHATÁR - Ernst Fischer: A művészet funkciójáról

vagy mikénei alkotásokhoz viszonyítva, ma már tartalmatlanoknak, semmitmondóknak tűnnek a szemünkben. Ám ha folytatnók e meggondolásokat, túl messzire elkalandoznánk a kérdéstől, amelyet Marx feltett és a választól is, amit adott.

Marx, a nagy forradalmi európai gondolkodó, ebben a minőségében mélyen, sokféleképpen vitázott az ókorral. A görög filozófiában felismerte a szabad, dialektikus, tudományos gondolkodás kezdetét, csodálattal tekintett a görög irodalom szinte felfoghatatlan tökéletességére (milyen nagyszerű jelenség a homéroszi eposzok gazdagsága, pregnáns volta, költői sűrítettsége és higgadtsága), és méltatta az ókor elsőrendű jelentőségét az emberiség felemelkedése szempontjából; a történeti kép, amelyet Marx rajzolt, azóta ugyan új vonásokkal gazdagodott, de Marxot nem cáfolta meg senki. A mi időnkben pedig fontos feladattá vált, hogy ezt a humanistaforradalmi történeti képet megvédjük a modern misztikusokkal szemben, akik az arti- kulátlan dadogást többre tartják az artikulált beszédnél, a fétis-maszkot meg többre érté - kelik az emberi ábrázatnál.

A mi problémánk szempontjából az a lényeges, hogy Marx a társadalom egyik fejletlen fokának időhözkötött művészetében az emberiség egy mozzanatát látja és erejét abban ismeri fel, hogy a saját történeti időpontján túl is hat, sőt, örök varázst gyakorol.

Nyilvánvalóan úgy van, hogy a művészet mindenkor időhöz kötött ugyan, a valóságot akként ábrázolja, ahogyan az egy-egy társadalmi alakzat felfogásainak, követelményeinek, szükségleteinek és reményeinek megfelel, de egyszersmind túl is megy ezeken a korlátokon és egy-egy adott történelmi pillanatban egyben az emberiség fejlődésének és a haladásnak mozzanatait is képviseli. Az osztályharcok, az a sok ugrásszerű fejlődés és átmenet, a társadalom szerkezetének) mindmegannyi metamorfózisa ne tévesztéssé a szemünk elől a folyamatosságot; mint maga a világ, az emberiség története sem csak ellentmondásokkal teli diszkontinuum, hanem kontinuum is. Nemcsak szakadozottság, hanem folyamatosság is. Ősrégi, látszólag nyomaveszett emlékeket őrzünk magunkban, s ezek, sokszor tudatunk fényét is kerülve, tovább hatnak, egyszeriben feltörnek, szólnak hozzánk, mint a Hádesz árnyai, amelyeket Odüsszeusz a vérével etetett. A különböző korszakokban, a társadalmi helyzetnek és a felemelkedő vagy hanyatló osztályok szükségletének megfelelően, újra napvilágra kerül, új életre kel sokminden, ami élfedve, elfeledve létezett már csak; és ahogyan nem volt véletlen, hogy Lessing

és Herder, lázadozva minden ellen, ami udvari volt és feudális, parókás és patetikus alexandrinusokban pöffeszkedő, felfedezték Shakespeare t, az sem véletlen, hogy a késői polgári világ, amidőn a humanizmust tagadja, s fétisjelleggel ruházza fel önnön intézményeit, irodalmi és művészeti síkon egyaránt visszanyúl az ősidők fétiseihez és álmítoszokat alkot, hogy az igazi problémákat elkerülje.

A különböző osztályok s a különböző társadalmi rendszerek a maguk saját etikáját alakították ki, de ezzel egyszersmind hozzájárultak az egyetemes emberi etika kialakításához is, s ahogyan a szabadság fogalma mindenkor egy adott osztály, egy adott társadalmi rendszer előfeltételeinek és célkitűzéseinek felelt meg — ám ugyanakkor rendelkezett azzal a tendenciával, hogy mindent átfogó szabadságfogalommá szélesedjék ki —, ugyanígy az időhöz kötött művészetben is kialakulnak az emberiség tartós vonásai. Amennyiben Homérosz, Aiszkhülosz és Szop- h o k 1 é s z egy rabszolgaságon alapuló társadalmat s annak egyszerű viszonyait tükrözték vissza —, időhöz kötöttek és elavultak; de amennyiben e társadalmon belül felfedezték az emberi nagyságot, ábrázolták az ember konfliktusait és szenvedélyeit, sejtették végtelen lehetőségeit —, semmit sem veszítettek frisseségükbők Prométheusz, aki a földre hozza a tüzet, Odüsszeusz, aki bolyong és hazatér, Tantalosz és családjának sorsa — mindez megőrizte számunkra eredeti erejét. S ha az Antigoné tartalmát, a vérronkon méltó temetéséért vívott küzdelmet, időszerűségét vesztettnek is tarthatjuk, ha kellő megértéséhez szükségünk is lehet történeti kommentárokra, Antigoné alakja ma is éppoly megrázó, mint valaha, és amíg ember él a földön, meghatódik e szavakra: „Gyűlölni nem, szeretni csak születtem én“. És minél többet ismerünk meg a látszólag feledésbe merült művészetből, annál világosabban szemünk elé tárul, hogy mi az, ami továbbhatóan közös mindeme sokféleségben — és így töredékről töredékre mindez emberiséggé áll össze előttünk.

Az egyre gazdagabbá bővülő anyagból arra a következtetésre juthatunk, hogy a művészet eredetileg mágia volt, mágikus segédeszköz a fel nem ismert valósággal való megbirkózás céljaira. A mágiában, feltáratlan csíraformában szinte, együtt volt vallás, tudomány és művészet; s ahogy a társadalom differenciálódott, ezek is differenciálódtak. A művészet mágikus funkcióját egyre inkább háttérbe szorította az a másik funkció, hogy fel kell tárni a társadalmi összefüggésekét.