Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - LÁTÓHATÁR - Ernst Fischer: A művészet funkciójáról

tanítania kell, meg kell tanítania a nézőket mindazokra a gyönyörűségekre és örömökre, amelyek a feltalálót és felfedezőt eltöltik, a diadalra, amelyet a felszabadító érez.“

Brecht arra utal, hogy az osztálytársadalomban a műalkotás „közvetlen“ hatása amelyet az uralkodó esztétika számonkér, elfojtja a közönségen belül meglevő társadalmi ellentéteket és a műélvezet tartamára „kollektívát“ teremt, mely „általános érvényűén emberi“ és nem felel meg az osztályokra tagoltságnak. A „nem arisztotélikus“ színművészet, amelynek híveként Brecht megnyilatkozik, magában hordozza a közönség osztályokra tagolásának funkcióját. A lényeg az, vallja Brecht, hogy szüntettessék meg értelemnek és érzelemnek a kapitalista világban támadt ellentéte.

„A vége felé közeledő kapitalizmus korában mindkettő, érzelem és értelem egyaránt elfajult és egymásnak ellentmondó, rossz, terméketlen viszonyba került. Ám a feltörekvő új osztály és azok, amelyek vele együtt harcolnak, nagy, de termékeny ellentétet tapasztalnak, értelem és érzelem között. Bennünket érzelmeink értelmünk végső megfeszítésére késztetnek és az értelem megtisztítja érzelmeinket."

Az elidegenedésnek e világában, ahol élünk, mondja Brecht, a társadalmi valóságnak az anyag és az alakok „idegenné beállítása“ folytán meglepetésszerűen, váratlan megvilágításban s éppen ezáltal felismerhetően és megváltoztathatóan kellene szemünk elé tárulnia. A műalkotásnak nem pasz- szív azonosulás, hanem az értelemre való, aktivitásra és döntésre buzdító apellálás útján kell a közönséget hatalmába kerítenie. A drámai alakítás kezelje az emberi együttélés szabályait „ideiglenes, tökéletlen“ szabályokként, változtassa ezzel a nézőt a nézés időtartamán túl is teremtővé, késztesse arra, hogy a szerzővel együtt gondolkodjék és végül maga is meghozza az ítéletet: „Így ezt nem szabad csinálni. — Ez nagyon feltűnő, sőt, alig hihető. — Ennek meg kell szűnnie ..És így aztán a néző, aki dolgozó ember, a színházában szórakozásként élvezze „munkájának szörnyűséges, soha véget nem érő folyamatát, amelynek feladata a létfenntartás biztosítása, de egyszersmind érzékelteti a szüntelen változás ijedelmeit is. A létfenntartás a legkönnyebb módon itt hozható létre, hiszen a két legkönnyebb formája a művészetben adódik.“

Anélkül, hogy a zseniális Brecht „epikus színházát“ tartanám a harcoló munkásosztály világában az egyedül lehetséges művészi módszernek, mégis erre a jelentékeny elméletre hivatkoztam, hogy szemléltessem a művészet

dialektikáját és funkcionális változását a változó társadalomban.

A művészet fejlődése során a „mivégre“ sok tekintetben változott, funkciója az osztályok és osztályharcok differenciált társadalmában sokszorosan különbözik eredeti, elemi funkciójától, ám van itt valami, ami minden társadalmi alakulatban a művészet lényegét alkotja, bennünket, a huszadik század gyermekeit pedig képessé tesz arra, hogy érdeklődjünk ősrégi sziklaképek és énekek iránt. Marx, az eposzti mint a fejletlen társadalom művészeti formáját jellemezve, ezt írta: „De a nehézség nem annak megértésében rejlik, hogy a görög művészet és eposz bizonyos társadalmi fejlődési formákhoz vannak kötve. A nehézség annak megértésében van, hogy számunkra még ma is művészi élvezetet nyújtanak és bizonyos vonatkozásban mértéket és elérhetetlen példaképet jelentenek.“

Marx válasza a nehézségre így hangzott: „Miért is ne volna örök varázsa az emberiség történelmi gyermekkorának ebben a legszebben kibontakozott formájában, ezen a soha vissza nem térő fejlődési fokon? Vannak neveletlen gyermekek és koravén gyermekek. Az ókori népek közül sokan tartoznak ebbe a kategóriába. Normális gyermekek a görögök voltak. Művészetüknek reánk gyakorolt varázsa nincs ellentétben azzal a fejletlen társadalmi fokkal, amelyen létrejött. Ellenkezőleg, annak eredménye, és elválaszthatatlanul azzal függ össze, hogy a kezdetleges társadalmi feltételek, amelyek között létrejött — és csakis ezek között jöhetett létre — soha vissza nem térhetnek.“

Vitatható kérdés, hogy vajon csakugyan a görögök voltak e a népek között a „normális gyermekek!“ — Marx és Engels más vonatkozásban felvetették a görög ókor problematikus voltát: a munka megvetését, a nő le- alacsonyítását, az éroszt, amely csak a fiúk és hetérák szabadalma volt. Azóta is megtudtunk egyet-mást erről a problematikáról, a görög szépség, derű, harmónia árnyoldalairól, és elképzeléseink az ókorról csak részben egyeznek meg Winckelmann, Lessing, Goethe és Hegel idevonatkozó nézeteivel. Századunk régészeti, néprajzi és kultúrtörténeti felfedezései és felismerései nem engedik meg, hogy a klasszikus görög művészetet továbbra is eredetnek és gyermekkornak tekintsük, hanem viszonylag kései és érett jelenségként kell szemlélnünk, a Periklész idejére eső csúcspontban pedig már felfedezzük a hanyatlás és bomlás halvány jeleit. A hatalmas Pheidiász utáni kor szobrászainak számos „klasszikusként“ dicsőített alkotása, a hősök, atléták, diszkoszvetők és kocsihajtók másai, egyiptomi