Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - LÁTÓHATÁR - Ernst Fischer: A művészet funkciójáról

merítsük ki, elsötétített térből egy színpad fényébe tekintsünk, ahol benső részvételre szőlongat az, ami pedig csak játék?

Az ember, ez nyilvánvaló, szeretne több lenni, mint csak önmaga. Egész ember akar lenni. Nem nyugszik bele abba, hogy csak „egyes ember" legyen, a kontárműből, amit egyedi léte jelent, valamely megsejtett és hőn kívánt „egység“ felé tör, az élet teljességére vágyik, amitől az egyéni lét korlátai megfosztják, egy átlátszóbb, igazságosabb világot szeretne, olyan világot, melynek értelme van. Tiltakozik az ellen, hogy felemésztődjék önön végességében, a felszínes és véletlen- szerű egyéniségben, vonatkozni szeretne valamire, ami több az Én-nél, valamire, ami rajta kívül van és mégis neki magának lényeges, valamire, amit létének és léte mikéntjének korlátai megvonnak tőle. Szomjúhozik arra, hogy felvegye magába a környező világot, s a magáévá tegye, hogy kíváncsi, világsóvár énjét a tudomány és technika szárnyán a legtávolabbi égitestekig kiterjessze és alámerítse az atom legrejtetteb mélységeibe, hogy korlátok közé kényszerült énjét a művészetben valamely közös léttel összekapcsolja — hogy egyéniségét társadalmasítsa.

Ha az ember természeténél fogva csak egyes ember, csak egyéniség lenne, akkor ez a kívánság érthetetlennek és fonáknak tűnne fel, mert mint egyes ember, mint egyéniség, úgyahogy valami egész lenne, mindaz lenne, amivé lenni képes. És éppen abból a vágyából, hogy kiegészüljön, nyilvánvaló, hogy lényegét tekintve több az ember, mint csak egyes ember, csak egyéniség; megnyilvánul ebben az is, hogy az ember — kontár műnek, befejezetlen lehetőségnek érzi önmagát, hogy egésszé csak akkor válhat, ha elsajátítja s a magáévá teszi azt, ami mások élménye, de potenciálisan a sajátja is lehetne. Abban, amit az ember saját lehetőségeként sejt, mindaz bennefoglaltatik, amire csak az egész emberiség képes. A művészet elengedhetetlen kelléke az egyes és az összesség egybeolvadásának, az egyén végtelen eltár- sadalmiasodásának, részvételének az egész emberi nem élményeiben, tapasztalataiban és eszméiben.

De álljunk csak meg! Nem túlságosan romantikus-e ez a meghatározás, amely szerint a művészet egyesülés az egyetemes valósággal, az egyének a világba való túlcsordulása, az egyén vágya arra, hogy azonosuljon azzal, ami nem ő? Ebben a mi darabokra szaggatott és idegenné vált világunkban nem elhamarkodott következtetés-e, amidőn film- vagy regényhősökkel való, szinte hisztériás azonosításból a művészet általános, eredeti funkciójára következtetünk? Nem leljük-e meg a művészetben e „dionüzoszi“ odaadás ellentételét is, nem észleljük-e benne a szórakozás és megelégedett „appolói“ elemét is, melynek éppen az a lényege, hogy a szemlélő nem azonosítja magát a művészileg ábrázolttal, hanem distanciát nyer, az ábrázolt, a közvetített valóság segítségével legyőzi ennek közvetlen hatalmát, s rátalál a művészetben arra a derűs szabadságra, melyet az élet „komolysága“ megvon tőle? És magában a művészben nem találjuk-e meg ezt a kettősséget, a megható- dottságot a környező, szorongató valóságtól és az örömöt a fölött, hogy megbirkózik vele, azt a legkevésbé sem „intuitívan“ mámorító, hanem fölöttébb tudatos és értelmes munkát, amelyből, legyőzött valóságként, megszületik a műalkotás?

A meghatódottság csupán diszponáltság a művészetre, semmi több: hogy művész lehessen valaki, meg kell fognia és meg kell ragadnia az élményt, emlékezetéhez kell idomítania, s az emléket megnyilatkozásra, az anyagot alakra bírnia. Az érzés nem minden: érteni is kell a mesterséget, sőt a művésznek örömét kell lelnie benne, szabályaiban és fogásaiban, formáiban és konvencióiban, mindabban, amivel a természetet, ezt a makrancos hatalmat, megzabolázza és aláveti a művészet törvényeinek. A dillettánst felemészti a szenvedély, mely a mestert készséggel szolgálja

— nem az a művész akit szétmarcangol a bestia, hanem, aki megszelídíti. A művészetnek szüksége van a feszültségre, arra a dialektikus ellentmondásra, hogy nemcsak az átélt valóságtól túlcsorduló valami a lényege, hanem „csinált“ dolog is, ami a dištancia révén lett formává, a szelidítés révén pedig játékká. Már az oly sokszor félreértett Arisztotelész is abban látta a dráma funkcióját, hogy „megtisztítson“, hogy legyőzze a félelmet és részvétet, hogy az embert, aki azonosította magát Oresztesszel és Oediposszal, felszabadítsa az ilyen azonosítás alól és a vak „sors“ fölébe emelje. A lét bilincseit a műalkotás időnként eltávolítja, mert á művészet másként „bilincsel“, mint a valóság, és ez a könnyed, nem is tartós lebilincselés adja éppen a „szórakoztatás“, a tragikus mű hatására is előidézett öröm lényegét. Erről a szórakoztatásról, a művészet e felszabadító lényegéről mondja Brecht: „Színházunknak feladata, hogy felkeltse a megismerés gyönyörét, hogy szervezett formába öntse a valóság megváltozása fölött érzett mókás örömet. Nem elég, ha nézőink hallják, hogyan szabadítják meg a leláncolt Prometheust: ki kell képezniük magukat arra a gyönyörteli érzésre, amit Prometheus kiszabadítása fakaszt Színházunknak