Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - LÁTÓHATÁR - Ernst Fischer: A művészet funkciójáról

Tizenöt éves volt, mikor kitört az első világháború. A monarchia összeomlását az olasz fronton élte meg. A katonatanács tagja lett, de a társadalmi fejlődést illető reményeiben csalódnia kellett. Később Grázban filozófiát tanult, és segédmunkásként dolgozott — 1927 és 1934 között a bécsi Arbeiter Zeitung szerkesztője volt. A szociáldemokrácián belül a baloldali mozgalom kezdeményezői közé tartozott. A februári harcok után 1934-ben belépett a Kommunista Pártba, és tagja lett a párt Központi Bizottságának. A második világháború idején a moszkvai rádió kommentátora volt; 1945 áprilisában hazakerült, s az Ausztria első közoktatási minisztere lett, ugyanakkor képviselő és újság- szerkesztő.

írói pályafutása az első világháborút követő összeomlás idején bontakozik ki — 1920-ban adja ki első verskötetét — 1924-ben a bécsi Burgtheater játssza „Aas Schwert des Attila“ és 1931-ben a Carl-Theater „Lenin" c. drámáját. 1945 után újabb verskötetekkel, majd egy kötetnyi Baudelaire és Verlaine fordítással jelentkezik. Bécsben, Berlinben játsszák színdarabjait. Louise Eislerrel közösen írt regénye, a „Prinz Eugen“ nemrégiben jelent meg. Közben egymást követik politikai, történelmi, filozófiai és irodalomkritikai munkái.

Legújabb kötete a „Von der Notwendigkeit dér Kunst", amelyből e számban részleteket mutatunk be az olvasónak, 1959-ben jelent meg a drezdai Művészeti Kiadónál.

A művészet

funkciójáról

„A költészet nélkülözhetetlen — csak tudnám, mihez.“ E bájosan paradox szavakkal állapította meg Cocteau, az öreg francia avantgardista, a művészet nélkülözhetetlenségét, de egyszersmind kérdéses voltát is a kései polgári világban.

A művészet lehetséges „eltűnéséről“ beszélt Mondrian, az avantgardista festő. A valóság mondja, egyre inkább pótolja majd a műalkotást, azt a funkcióját nevezetesen, hogy a valóságból hiányzó egyensúly pótléka. „A művészet abban a mértékben tűnik majd el, amilyen mértékben az élet egyensúly dolgában gyarapodik.“

A műalkotás, úgyanis mint ,,pót‘‘-élet, a művészet, úgyis mint eszköz arra, hogy megteremtse az egyensúlyt az ember és környező világa között — ebben is benne rejlik a művészet lényegének, nélkülözhetetlenségének részleges felismerése. De mert tökéletes és tartós egyensúly az §mber és környező világa között a legfejlettebb társadalomtól sem várható el, ebben is biztosítékot látunk arra, hogy a művészet nemcsak a múltban volt nélkülözhetetlen, hanem hogy az ember számára az is marad.

De csakugyan, pusztán pótlék-e a művészet, nem nyilvánul-e meg benne az ember mélyebb kapcsolata a világgal? És különben is, lehetséges-e a művészet funkcióját egyetlen formulába foglalni? Nem sokfélék-e és változóak a szükségletek, amelyeket ki kell elégítenie?

Ernst Fischer

S ha pedig eredetét vizsgáljuk meg és eredeti funkcióját, feltolul a kérdés, hogy a társadalom változásai során nem ment-e végbe a művészetben is funkcionális változás, nem jöttek-e létre új funkciók?

E helyütt éppen arra teszünk kísérletet, hogy feleletet adjunk e kérdésekre — abban a meggyőződésben, hogy a művészet nélkülözhetetlen volt, ma is az, és az is marad.

Mindenekelőtt legyünk tisztában valamivel: hajlamosak vagyunk arra, hogy egy fölöttébb meglepő jelenséget természetesként könyveljünk el. Pedig hát csakugyan meglepő, hogy számtalan ember könyvet olvas, zenét hallgat, színházba, moziba jár — miért is voltaképpen? Ha azt válaszoljuk erre: szórakozást, kiakpcsolódást keresnek — semmit se magyaráztunk meg a válasszal. Miért jelent az bárki számára szórakozást, kikapcsolódást, ha idegen művekbe, idegen sorsokba élheti bele magát, ha zenével és képzőművészettel, egy regény, színdarab vagy film alakjaival azonosíthatja magát, ha résztvehet e „valószerűtlenségben“, mintha csak felfokozott valóság lenne ez? Miféle különös, titokzatos „szórakozás“ ez? És ha azt mondja valaki, hogy az emberek ki nem elégítő létükből egy gazdagabb létbe, egy kockázatmentes élménybe menekülnek, önként adódik a további kérdés': miért nem elegendő nekünk önnön létünk, miért él bennünk a vágy, hogy ki nem merített létünket idegen alakokban és képzetekben