Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - LÁTÓHATÁR - Jurij Nagibin: Az ember és az út

A hold elbújt a felhők mögött, s az út két partján túl elterült a végtelen, ahol megszakadt a fényszórók sugárkévéje, az út beleütközött az éjszaka fekete falába, s úgy rémlett, hogy a gépkocsi pozdorjává zúzódik ezen az áthatolhatatlan, kemény feketeségen. De a falat nem lehetett megközelíteni, egyre távolodott, s az út egyre növekedett nyomában, mintha a fényszórók sugarából sarjadt volna. A fekete semmiből az út szélén olykor-olykor egy bokor, egy fa, egy vén, félig elkorhadt jelzőoszlop bukkant elő, s egy röpke pillantás után minden újra beleveszett a sötétbe.

Megfagyott, kerek cseppektől harmatos zöld fenyőgally borult az úttest fölé, szivárványként játszott rajta a fény, azután az is eltűnt, és a sötét, érdes gally keményen belecsapott a szélvédő üvegébe, a fülke tetejét teleszórta ércesen csengő jégdarabokkal. A gépkocsi beért a fák közé, s a fiatal törzseket és ágakat félrenyomva gördült előre a vágáson. Az ágak ser- cegve karcolták a szekrényt és az ajtókat, súrolták a tetőt, csapkodták a kerekeket, s a motor egyenletes, megszokott du- ruzsolásába, amelyet a vezető már szinte csendnek érzett, szemtelenül és kötekedőn betört a külső élet zaja. Alekszej arcán bosszúság ömlött el. Igyekezett megőrizni magányát és közönyét a külvilággal szemben, gázt adott, s amikor a sebességmérő mutatója előre szökkent, rákapcsolt az ötödik sebességre. A gépkocsi ugrándozni kezdett, megbomlott nyugalma újabb fájdalomként hasított testébe, de az ágak súrlódása elcsendesedett, a külső hangok elaprózódtak, szaporábbá, szaggatottá váltak, s a fiú csaknem visszahódította csöndjét.

Bicskov végre átvergődött az erdőn, csökkentette a sebességet, s a gépkocsi ismét kimért erőfeszítéssel, egyenletesen haladt. Azután a hátára nehezedő nyomásból megérezte, hogy az út észrevétlenül ereszkedni kezd. A fényszóró sárga sugarai megbékültek és összesűrűsödtek, köd go- molygott bennük. Rövid fényre kapcsolta át a fényszórókat, mintha visszahúzta volna őket a gépkocsi első kerekei alá. A köd magából a földből szivárgott, s a széttiport úttest mély barázdái, dombjai és kátyúi a kékesen gomolygó köd leple alatt egy folyó ringó hullámainak látszottak. E folyó két partján fehér kőoszlopocskák szaladtak szembe a gépkocsival, mint gyors lábú törpék. A köd még sűrűbben gomolygott, s az igazi, a ködben láthatatlan folyó egy

fahíd tompán, lágyan dobogó deszkáit dobta a kocsi kerekei alá. A gép kijutott a mélyedésből, s kiszaladt a ködből a tiszta, bársonyos sötétségbe. Messze elől felvillantak egy falu fényei, Bicskov átkapcsolta a fényszórót, s a hosszú sugár ezüstösen áradt szét az egyik közeli ház sötét ablakán.

Bár hűvös volt az este, s ha nem fagyott is, de gonosz szél fújt, ami ősz és tél mezsgyéjén gyakran megesik, az ifjúság mégis vigadozott. Ott táncoltak az út kellős közepén. A motor zaja elnyomta a zenét, a sötétség eltakarta a harmonikást Bicskov szeme elől, s Alekszej, mintha álmot látna, elképedve bámulta ezeket a hangtalan zenére forgolódó párokat. Ahogy a fényszóró kiemelte őket a homályból, mintha észre sem vették volna, hogy a teherautó roppant teste közeledett feléjük, egyre keringtek, mintha testetlen szellemek lettek volna, akiken úgy mehet keresztül a. gépkocsi, mint a ködön. Bicskov rátenyerelt a duda gombjára, s a kürt harsány hangja belehasított az éjszakába. A párok kelletlenül nyitottak utat, némelyek szinte a kerekek alól pattantak el, amikor Bicskov elől már el is takarta őket a motorház meredek orra, de senkisem hagyta abba a táncot, nem szakadt félbe az egyenletes, varázsos keringés.

„Ni csak, a mesebeli tündérek!“ — mo- solyodott el az orra alatt Bicskov, kiegyenesítette derekát, nagyot ásított, s eszébe jutott, hogy az ülés alatt egy negyedliteres palackban vodka lapul. Megörült neki, bár most nem volt ihatnékja. Csak jó érzés volt tudni, hogy ott van a helyén a hideg, síkos testű üveg. No, csak hadd pihenjen a helyén egyelőre. Elővette zsebéből a gyűrött „Priboj“-os csomagot, megrázta, fogaival kiemelt egy cigarettát, felkattintotta öngyújtóját, s rágyújtott.

Kiért a falu szélére, s az út jobb oldalán feltűnt egy felemelt kezű asszony alakja. Bicskov voltaképpen csak az éjszakából világosan kirajzolódó fehér kezet vette észre. Hirtelen fékezett, de még jó tíz métert csúszott előre. Beletelt egy kis idő, amíg az asszony utolérte.

— Nem vinne el, sofőr elvtárs? — hallotta a pihegő hangot.

Bicskov kidugta a fejét a fülkéből. Sötét volt, de rögtön látta, hogy a nő fiatal, legfeljebb huszonöt éves. Tekintetével szokás szerint tetőtől talpig végigmérte, kitapintva és megítélve a kendő alól előbúvó szőke hajfürtöket, rajtuk a szikrázó havat.