Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - LÁTÓHATÁR - Jurij Nagibin: Az ember és az út

a széltől és a hidegtől kicsípett, tiszta, kerek arcot, a csikóbőr kabát alatt feszülő mellett. S mogorván felelte:

— Ülj be!...

Amikor a nő felkapaszkodott a magas lépcsőre, előbb bedobva a fülkébe két alaposan megtömött, átkötött szatyrát, Alekszej megpillantotta kerek, selyemharisnyás térdét s a magasszárú fekete gumicsizmát. Ejha, de kiöltöztél! — gondolta magában.

A nő végül elhelyezkedett, lábánál elrendezte a batyukat, s megkönnyebbülten felsóhajtott:

— Micsoda szerencse! Már azt hittem, sose kerülök el a Négyes Telepre! — aztán ijedten észbekapott: — Maga a Négyes Telepre megy?

— Éppen oda.

Bicskov most már rájött, miért nézte olyan ferde szemmel ezt az ismeretlen nőt: valahogy megfoghatatlanul Toszjára emlékeztette. Sem arcvonásaiban, sem alakjában nem hasonlított rá. Toszja magasabb, soványabb, haja sötét, szeme nagy, szája is szélesebb, ez meg zömökebb, erősebb alkatú, arcvonásai lágyak, finomak; kicsiny orr és száj, apró csillogó szem, világos haj. Talán' csak arcuk nyugodt kerekdedsége volt közös bennük. De nem ez a lényeg. Ebből a nőből rögtön megcsapta Toszja hűvössége, amely kizárja a bizalmaskodást, a nő rá sem nézett, ahogy elhelyezkedett a fülkében, szavaiban és mozdulataiban nem villant semmiféle játékosság, amely természetes olyankor, amikor egy fiatal nő megismerkedik egy férfival, s ahogy hanyag nemtörődömséggel tette fel lábát a lépcsőre. Alekszej mindebben megpillantotta Toszja szabados, de zárkózott, fukar jellemét...

Elindította a gépkocsit. A nő kissé fel- emelkedett, s eligazította szoknyáját, hogy össze ne gyűrje. Kerekded, nyugodt arcán megjelent annak az utasnak szokásos elégedettsége, aki végre bizonyos benne, hogy céljához közeledik.

Bicskov várta, hogy a nő kérdez valamit tőle, akár csak annyit: honnan jössz, vagy mikor érünk a telepre; de a nő hallgatott, sőt rá sem nézett. S ebben megint csak volt valami Toszjából, Toszja zárkózottságából. Nem véletlen, hogy gyermek- és ifjúkorában beérte az ő barátságával, még barátnői sem voltak.

— Hát maga, ott él talán a Négyes Telepen? — kérdezte Bicskov.

— Aha! — bólintott a nő, de nem fordult feléje.

— Idevalósi?

— Nem, Tyihvinből jöttünk.

— S hogy kerültek ide?

— Mint mindenki — elszegődtünk.

— Férjnél van?

A nő tagadóan rázta a fejét.

— Aztán kivel jársz? — tért át Bicskov a tegezésre.

— Mi jut eszébe! Nem csavarogni jöttem én ide.

Ezekben a szavakban sem volt semmi játék, a kacérkodásnak még csak nyoma sem.

— Hát akkor, minek jöttél? — kérdezte Alekszej.

— Én is azért, amiért más — mondta a lány keményen.

— Talán csak nem pénzt akarsz keresni?

A leány nem felelt, de Bicskov megértette, hogy eltalálta. S hirtelen fölényben érezte magát ezzel a takaros, csinosan öltözött, rátarti nővel szemben: őt édeskevéssé érdekelte a kereset.

— Hozományra gyűjtesz? — nevetett.

— Lehet, hogy hozományra — felelte a leány kihívóan.

— Aztán hol dolgozol?

— Az üzletben.

— No, akkor hamar meglesz a hozományra való — szögezte le Bicskov.

A lány nem válaszolt, nyugodtan és mozdulatlanul nézett maga elé.

Alekszej igyekezett elképzelni a leány jövendő férjét. Olyannak látta most, mint Toszja agronómusát: idősebb, vézna, vékony dongájú, szemüveges alak. Az ilyen erős, önálló leányok, akik komolyan veszik az életet, valahogy szeretnek tekintélyes, művelt városi embereket választani maguknak férjül. „Hiszen csak nem megy férjhez afféle szerény, egyszerű, magamfajta legényhez“ — gondolta Bicskov, megfeledkezve arról, hogy ő már régóta nem szerény és egyszerű. Egyébként most útitársnője szemével nézte magát, az pedig nem tud az ő mostani pocsék életéről és még rosszabb híréről. S hirtelen heves vágyat érzett, hogy elbánjon ezzel az agro- nómussal, aki örökké útjába áll, ezzel az alamuszi, mulya fráterrel, aki leüti a legjobb leányokat az igazi, belevaló legények kezéről.

— No, ilyen királykisasszonyt hozomány nélkül is elvesznek! — mondta Alekszej, s levéve kezét a kormányról, megfogta a leány vattázott vállát.

A leány mintha csak erre várt volna, gyors mozdulattal ellökte a kezét. Alekszej