Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - LÁTÓHATÁR - Jozef Marušiak: Fiatalok útkeresése
konstruált történetekkel sematikus módon illusztrálnák a társadalmi problémákat. Épp ellenkezőleg. Az írók manapság ugyan társadalmi szempontból komoly kérdésekhez nyúlnak, ám ezek a kérdések nagyon szoros kapcsolatban vannak az emberek konkrét, egyéni sorsával, ez pedig elkerülhetetlenül arra vezet, hogy hőseik mély pszichológiai ábrázolására törekedjenek. Itt pedig arra kell figyelmeztetnem, hogy a legújabb szovjet irodalomban nem a mindenáron történő pszichologizálásról van szó. Ez a törekvés egyáltalán nem emlékeztet Dosztojevszkij pszichológiai regényeire, sem a nyugati irodalom értelmezése szerinti lélekábrázolásra, ahol inkább pszichiátriai esetekre irányul a szerző figyelme, nem pedig pszichológiai esetekre, inkább Stendhal és Tolsztoj módjára közelítik meg az embert, és alkotásukban mindenek előtt az ember tetteinek, szavainak, minden lépésének pszichológiai indoklása a fontos. Az utóbbi évek irodalma sokkal mélyebben veszi fontolóra az embert — úgy is mint a társadalom tagját, úgy is mint az irodalmi mű hősét. E megfontolás eredménye az, hogy szembeötlően megváltozott az irodalmi hős jellege. Manapság a szovjet irodalomban már nem találunk Babajevszkij módra felfogott, az Arany csillag lovagjához hasonló hősöket, olyan embertípust, akinek minden játszva sikerül, aki a közönséges halandók feje fölött az égig magasodik, és akinek a szerző csak egy kis szépséghibát ragaszt olimposzi arcára, hogy mégse tűnjön egészen valami más világból való lénynek. Eltűnt a mindentudó, „bölcs“ regényhős is, lett légyen az az író jóvoltából egy párttitkársági asztal mögött üldögélő hős, vagy világjárt öregember, aki minden kérdést végérvényesen meg tudott oldani, és szeretettel teljes szava igaz utakra terelte a tévelygőket ... A mai irodalom hőse egyszerű ember, mindennapivá vált, s épp ezért elevenebb, életteljesebb. Ha már itt tartunk, talán meg nem árt, ha felvetjük a múlt irodalmi vitáinak oly sokat hánytorgatott problémáját: a „pozitív“ hős kérdését. Nem akarjuk újra feleleveníteni a skolasztikus vitákat (s véleményünk szerint a pozitív hősről folytatott viták skolasztikus szócsaták voltak), de a mai szovjet irodalom jellege szemléletesen bizonyítja ama tézis helytelenségét, mely szerint az irodalom nevelő funkciója elválaszthatatlanul összefügg a „pozitív“ hős szerepeltetésével. V. Tyendrjakov már irodalmi működésének legkezdetén hangoztatta a „pozitív“ hőst nélkülöző irodalmi alkotás elméleti lehetőségét és létjogosultságát. Az utóbbi két esztendőben ezt az elméleti lehetőséget a gyakorlatba is átvitte (Felső, hetes, adu és a bíróság c. regényére gondolunk, amelyről az alábbiakban még szó esik). És Tyendrjakov nincs egyedül — a legutóbb létrejött irodalmi alkotások hőseit csak nagyon nehezen minősíthetjük minden lelkiismeret furdalás nélkül „pozitív“ vagy negatív hősöknek, s egyáltalán helyes volna-e, ha mindegyikre valami jelölő cédulát akarnánk ragasztani? Az irodalomban az eszmék a fontosak, nem a jelölő cédulák, s a szerzőnek tudnia kell, hogy milyen eszközökkel fejezze ki leghatásosabban az eszmét. Vegyük például Tyendrjakov ítélet című művét (Nóvij mir). Ez lényegében Szemjon Tyetyerin, öreg vadász erkölcsi bukásának története. Az öreg aljasságra vetemedik, mert végül is elfogadja azt a nagyon elterjedt emberi véleményt, mely szerint az ember értékét annak társadalmi állása szerint ítélik meg. Ha Tyendrjakov egy lelkileg erős egyéniséget választ hőséül, akkor a társadalomban máig élő helytelen nézetek elítélése erőtlenül hangzott volna el — a szerző így hatásosabban buzdít az embert elsodró rossz ellen, mintha győzedelmeskedni hagyta volna hősét. Ebben az esetben a „pozitív“ hős alkalmazása művészi fogyatékosság lenne. Tyendrjakov ítélete a szovjet irodalmi folyóiratokban az utolsó félév folyamán megjelent figyelemre méltó prózai írások közé tartozik, s lényegében ezekkel akarjuk megismertetni olvasóinkat. A bevezetőül elmondottak egyáltalán nem merítik ki e művekben fölvetődő problematikát — csak azt vázoltuk, ami a leginkább szembeötlő. E művek mélyebb elemzésére a jövőben még visszatérünk, most kerüljenek sorra inkább
