Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Dobos László: Valakihez tartozni kell

tünk, magunk sem tudtuk hová, szabadulni akartunk abból a recsegő jeges pokolból, mentünk, vonszoltam Gergelyt, a- merre a szél kavarta a havat... Mikor nagysokára odatámasztottam egy fa oldalához, úgy huppant a hóra, mint egy híjával bekötött zsák. Azt hittem, megszűnt élni, dehát erős gyökere volt a lelkének, olyan erős, hogy fogvatartotta benne az életet.

Napokig eszméletlenül vergődött. Tő- szomszédságba került a halállal. Én meg csak néztem, bámultam, beszéltem hozzá, de hiába. Hányta magát, és egyre csak a Borcsa nevét nyöszörögte. Nem voltunk mi már akkor honvédek, férgek voltunk, csak az életünkért reszkettünk, mint az agyonriasztott állatok .. . Egy vén ráncosképű öregasszonynak köszönheti Gergely az életét, aki kemény darőcronggyal dörzsölte véget nem érő türelemmel. Haragosan villogott ránk a szeme, de nem hagyta meghalni Tömöri Gergelyt.

Nagy keservesen bevergődtünk egy kisvárosba, ahonnan egy kórházba transzportáltak bennünket. Kenték, göngyölgették rajtunk a fagyos helyeket. .. próbáltak életre vidítani... dehát a fülünk már nem akarta meghallani, annyira megszoktuk az ágyúdörgést meg a géppuska kelepelését, hogy az Anna nővér meg a frontmögötti tisztek sajnálkozását már észre sem vettük.

Megnémultunk. Annyi mindent átéltünk, annyi rondaságot láttunk, hogy azt egy magunkfajta ember nem tudta megemészteni. Leszereltek, hazaküldtek, de bévül olyan sebet hoztunk magunkkal, amit nem lehetett se bekötni, se megoperálni.

Hiába kedveskedett neki Borcsa, mogorva lett, sokszor már attól féltünk, hogy elborul az elméje... Ingerült volt, türelmetlen, ha valami kimozdította a béketűréséből, eszelősen káromkodott, a földnek is nehéz volt hallgatni. Azt kiabálta magából kikelve, hogy a Don kanyarban meghalt az isten, és azelőtt sem volt, ember sincsen, tízezren szaladtak el mellettem, és senki- sem nyúlt értem.

Ilyenkor csak én tudtam lehűteni és megnyugtatni. Azt hajtotta, hogy vesztébe rohan a világ, le kell húzódni az országúiról, mert agyongázolják az embert. Olyan volt Tömöri Gergely, mint az ágraszáradt falevél.

Nem is emlékszem már, hogy milyen hónapban történt, csak azt tudom, szép tavasz volt... Tiszapartjáról hazahozott egy háromágú fűzfavesszőt, elültette az udvar sarkába, és azt mondta Borosának:

— Mire megnő ez a fa, akkorra tán csak kiszikkad belőlem a keserűség is.

Akarta, hogy közéjük tartozzam, kínálta a barátságát, és várta az enyémet. Gyermekük nem született, dehát én nem fekhettem be a bölcsőjükbe, csak magányomat osztottam meg velük ... Aztán kicsit alábbhagyott a ragaszkodása, közösségi ember lett, én meg őriztem tovább a gulyát.

Meghalt, pedig milyen erős ember volt. Nem is olyan régen még a legényekkel mérkőzött. Beállt a félvékásba és egy szusszantásra a vállára emelte a mázsányi búzás zsákot. Senki sem csinálta utána. Azt hittük, örök élete lesz... Eddig is alig vót valakim,’ ezután még annyim sem lesz. Míg Gergely élt, sokszor úgy éreztem, hogy egymásnak támasztott vállakkal járjuk a világot. Gergely kidőlt. Én meg elvesztettem az egyensúlyom, kavarog köröttem minden, a háromágú fűzfának letörött az egyik ága.

A temetés után vagy egy hónapig a házuk felé se mentem. Gondoltam, hiába is mennék. Gergely már nincsen, Borcsával meg nehezemre esne szót váltani. Sokat törtem a fejem, hogy mitévő legyek, de mindúntalan csak arra jutottam, hogy jó lenne elfelejteni eddigi életem. Lerakni magamról minden nehezéket, mert én úgy cipelem az életem terhét, mint egy töménytelen nagy batyut. Dehát hogy is gondolhattam ilyet, hiába mondják, hogy az életet újra lehet kezdeni... az nem igaz, legfeljebb okosabban lehet folytatni...

Nehéz már az egyedüllét... Most már tudom... görbe.vót a tartásom egész életemben ... elfáradtam. A május havi tagsági gyűlésen Borcsa szégyenkezve kérdőre vont, hogy miért kerülöm el a házukat? Mit mondhattam ... hümmögtem, meg a földre pislogtam szaporán ... Azutárŕ néhányszor el is mentem hozzá. Leültem az utcai padkára... Borcsa meg az ablakba hajolt, és hallgattunk. Sok beszélni való gyűlt össze bennünk a temetés óta, de nem volt bátorságunk elkezdeni, én úgy éreztem, hogy Gergely emlékét gyalázom meg, ha frissiben odatolakodom. Túl közel volt még hozzánk Gergely.

Aztán megint elmaradtam. Talán a fél nyár is elmúlt, hogy láttam volna Borcsát. Tengerit kapáltak itt augusztus elején a Kelengye dűlő szélén, mikor megint összetalálkoztam vele. Vizet vitt az asszonycsapatnak. Megszólítottam, adna egy nyelést. Megállt velem szembe, és nézte, hogy kortyolom a frissen merített vizet. Ahogy abbahagytam az ivást, úgy illet volna, hogy