Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Dobos László: Valakihez tartozni kell
tudom, nem kérdeztem, hogy Gergely emlékét tisztelte-e ezzel vagy éppen engem várt. Ott maradtam és azóta is ott vagyok. Borcsa nagyon jó ember. Csak valahogy félek, ha ott vagyok, valami szorongás félét érzek, attól tartok, hogy Gergely egyszer rámnyitja az ajtót, és ott talál. Nem adták még iánk az áldást sem, nem tudnék tiszta lelkiismerettel az eskető szemébe nézni. Lehet, hogy valamikor nagysokára majd elmegyünk, de még nem győződtem meg arról, hogy helyesen cselekszem-e? Borcsa valamelyik este a gyerekekről kezdett beszélni, rögtön Jolán ötlött az eszembe, hátha az is néma lesz, aki születne, és csak gurgulázni fog a szája... A magam életét nem tudom átlépni... Bátortalan vagyok ... De végre én is akarok már tartozni valakihez. Ha sokakhoz akar az ember tartozni, előbb egyhez kell... Pirkadt. Az éjszaka derengő félhomályát felhígította a keleti ég fénytelen tisztasága. A pásztor szótlanul felállt, leverte ruhájáról a port, és halkan, mintha magának mondaná, hívott: — Jöjjön, próbáljuk meg azt a halászatot, hátha szerencsével járunk. Az olyan író, aki nem különbözteti meg a tavaszi búzát az őszitől, a zabot összetéveszti az árpával, jobban teszi, ha nem lép fel kéretlen tanácsadó szerepében, hanem igyekszik mindenképpen szépszerével elkerülni azokat, akiknek a maga esztelenségében tanácsot akar adni. Megesik, hogy a pisze orrú, igénytelen külsejü nő arcán a szépiák egyszerre drágábbak lesznek számunkra, mint bármilyen más, kifogástalanul tiszta, bársonyosan síma arc; és hogy olykor a szeretett nő szeme sarkában a fáradt redők kívánatosabbak számunkra, mint egy fiatal nő fehér fogú, gondtalan mosolya. Előfordul az is, hogy látszatra jelentéktelen külsejü nő olyan legényt hódít meg, hogy az ember csak bámul és szédül. Minden előfordul az életben, s ezt önök mind éppolyan jól tudják, mint én. Hogyan írhatna tehát az író — ha nem kontár — egykedvű közömbösséggel azokról az emberekről, akiket szeret?! megköszönjem, de mint aki elfelejtett beszélni, csak néztem Borcsát, néztem, mintha csak akkor láttam volna először életemben. Ott a legelő kellős közepén tűnt a szemembe, hogy milyen szép ez az asz- szony most is... A vállát meg a karját olyan barnára kapta a nap, akár a kenyér felső héját a kemence tüze. Gyorsabban, kapkodva szedte a lélegzetet, mint akit fojt valami... Biztos megúnta a szájtáti- ságom, kezébe vette a korsót, és szónélkül otthagyott. Majd csak messziről kiáltott vissza: — Legalább egy jó szava lehetne az emberhez. Egy hétig hordoztam, melengettem magamban ezt a találkozást. Végül is elhatároztam, egy estére bemegyek hozzá és legalább illendően megköszönöm neki azt a korty vizet, amivel megvendégelt a legelőn. Higyje el, keservesen hevertem ki azt, ami Jolánnal történt. Még nehezebb volt átlépni a Tömöri Gergely háza küszöbét... úgy éreztem, a Gergely életén lépek keresztül, amikor benyitottam a konyhába, Borcsa a tűzhely körül motoszkált valamivel. Az asztalon két teríték volt, két tányér. Nem M. A. SOLOHOVNAK AZ SZKP XXII. KONGRESZSZUSÄN MONDOTT BESZÉDÉBŐL.
