Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Dobos László: Valakihez tartozni kell

hogy húzódoztam is tőle. A magam nyomorultja voltam... A legelőn nőttem, mint a bogáncs, és egyre csak a magam sorsán törtem a fejem.

Aztán múltak a napok, egyik a másik után. Jolán szétrepegetett valami lepedőt, megmártogatta olajban, és azzal borogatta a hátam. Míg fájt a sebem, azzal voltam elfoglalva, de úgy két hét múltán, mikor valamelyest rendbejöttem, már jól esett, ha Jolán motoszkált a hátamon. Alig vártam a reggelt, hogy jöjjön és cserélje ki rajtam a rongyokat. Igaz, az ujjai nem voltak valami gondozottak, valósággal horzsolt a simogatásuk. De mikor a csattog- zott kezét rányomta a vállamra, úgy éreztem, hogy minden vérem a tenyere alá szalad ... Azt találtam neki mondani egy reggel, hogy simítson már végig a hátamon, látta volna, egyszerre olyan lett az arca, mint a tűzláng ... csak nyelt nagyokat, a keze meg elkezdett reszketni.

Csuda dolog történhetett velem, azon veszem magam észre, hogy forgolódok a lány után, nézegetem a lábát, reggeli fejőseknél meg körülsettenkedem, hogy azt is láthassam, amit máskülönben a hosszú parasztszoknya eltakar.

Nem tudom, látott-e már asszonyokat fejés közben, ahogy a sajtárt lábuk közé szorítják, és a szoknyájukat egy kicsit felhúzzák, éppenséggel csak annyira, hogy legfeljebb a térdük világít a sok ránc közül.

Esténként az ablaka alatt ácsorogtam, gondoltam majd csak megélem egyszer, hogy elfelejti a lámpát elfújni, mielőtt vet- köződni kezd ...

— No és milyen szemcsével járt — kérdeztem a váratlanul beállt csendben.

— Hát ha jól meggondolom, valahol ott hibáztam el az életem. Olyan voltam én akkoriban, akár egy megszállott, egyszeriben kiszáradt a torkom, ha Jolánra gondoltam.

Jól emlékszem, karácsony első napjának estéjén Jolán belopódzott a kamrámba. Azt hitte, már alszom, de nem fogott az álom, mint aki érzi, hogy az ünnep nem múlhat el olyan szegényesen. Alig hallottam valami kis neszt, de még így is kivettem, hogy lassan tapogatózva közelít felém. Egy kis ideig várt, majd odaült az ágyam szélére. Talán a fél éjszaka is eltelt így. Ő nézett engemv én meg nem mertem elárulni magam, nem voltam bizonyos a szándékában.

Aztán vigyázva igazgatni kezdte rajtam a -takarót... úgy hajlongott ott felettem, mint valami fészket rakó vadgalamb. Végül

is megsokalltam ezt a némaságot, és azt mondom neki váratlanul:

„Csak nem melengetni jöttél?...“

Abban a minutában felegyenesedett... Megmerevedett, akár egy szobor. Hirtelen nem is tehettünk mást, hallgattunk, mintha zsiványságon kaptak volna mindkettőnket. Félve megkerestem a kezét, és elkezdtem simogatni, gondoltam, majd csak megbé- kül... Csakhogy ez a pajtáskodó simoga- tás tűzzé lobbant. Nem tudtunk magunknak parancsolni... Nem is hagyott ott, csak már reggel felé, mikor a kakas kezdett kukorékolni.

így múlt a tél... Egész nap tettünk - vettünk valamit a tanya körül, este is adódott valami foglalatosság. Az öreggel dohányt vágtunk másnapra, vagy ha kedvünk tartotta, begyalogoltunk a faluba egy korty italra. Jolánt csak nagynehezen tudtam magamhoz csalogatni esténként.. . Azóta valahogy húzódozott tőlem.

Ügy február felé fogát húzták az időnek. Ha ismeri az idő járását, tudhatja, hogy a télutó megpuhítja a havat. Megcsordul az ereszalja, és a csepegő hóié árkot ver a ház köré. Honnan, honnan nem, megszólalt az első tavaszi madár is, a nyitni- kék. Szóval, készült a tavasz, amit onnan érez meg az ember legjobban, hogy a hó megritkul, és áttör rajta a föld szaga. Ezután már csak egy jó olvadás kell, ami elpuccolja a telet teljesen. Beszélnek sok mindent a tavaszról, de én azt mondom, ha az ember megérzi a föld szagát, nem kell sokáig várni a szántásra. Ez a legbiztosabb jel. Olyankor a földnek már kienged a fagya, és élni kezd, ezt érzi az ember olyan erősen, élni kezd a föld.

Ilyen télutói estén elindultunk az öreg Bacskival, a Jolán apjával a faluba. Csúsztunk, csatlattunk, mert az estéli fagy azért még megkapta az utakat. Emberek közé vágytunk, valahogy úntuk már a hosszú sötét estéket. Hallgattunk, pedig szerettem volna szót oldani az öreggel, mert egy idő óta igen mogorván bánt velem, de valahogy nehezen vert közénk hidat a szó. Gondoltam, ha ő nem kezdi, szólok előbb én.

„Nagy telünk volt“ — mondom neki.

„Jó tél, jó nyár. Ügy tartják, víz is lesz bőven, megtelnek a kiszáradt holtágak, megtalálja a magáét a hal is, a horog is“

— válaszolt az öreg.

Megint hallgattunk ... Éreztem, hogy a tanyás kerülget valamit, csak az alkalmat várja, hogy kiöntse magából.

„Jól kitelelt a jószág“ — kezdtem újra.