Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Dobos László: Valakihez tartozni kell

„Könnyű volt az így neked is... A hideg se hideg, ha ágyhoz jár a szoknya.“

Ez már világos beszéd volt, nyílt szemrehányás. Hirtelenében nem is tudtam, hová kötni a gondolatot. Próbáltam engesztelni az öreget.

„Fiatalok vagyunk, Kálmán bátyám“ — mondom neki.

„Az még nem jelent passzust a nászágyra ... Ha fiatal az ember, tréfáljon, viháncoljon, annak az ideje ez, de ne bo- londítson senkit.“

Ügy emlékszem, mintha tegnap történt volna, dóznit húzott elő a zsebéből és megállt, hogy cigarettát sodorjon. A szemem sarkából figyeltem az öreg mozdulatait, nem volt bátorságom szembenézni vele, éreztem, még nem fejeződött be a számadoltatás.

„Te csak a véred zúgását érzed, János.... Jolánt csak használod... Tizenötben a brassói hadikórházban lábadoztam vagy egy hónapig, tudod, az anyja odagyalogolt hozzám, pedig Bodrogköze nem volt közel a román földhöz. Nem tudod becsülni, pedig akarná, hogy szeressék.“

Nagyon keservesen éreztem magam, minden szó csak mélyebbre fojtotta bennem a hallgatást. Az az elnyűtt szolga-ember nagyon a lelkembe látott... Éreztem, hogy szóra akart bírni, dehát mit mondhattam neki.

Megjött a tavasz, kiszorultam a mezőre. Sok eső esett akkor, meleg is volt, úgy hogy április végén kihajthattam a marhát. Kicsit örültem is neki, mert tartottam attól, hogy az öreg Bacski megint elővesz. A tanyára nem jártam, inkább elkerültem, ha meg szükségem volt valamire, leszalaj- tottam a kisbojtárt.

Jolán, ha szerit ejthette, ott téb-lábolt a füzes szélén, vagy az almás-kertekben keresett magának tennivalót. Egy szóval lesett utánam, a nyomomban volt, mint egy árnyék. Néha már ott tartottam, hogy én megyek oda hozzá, és szót vesztek vele. Nem voltam rá képes, nem tudtam megtenni, egyre csak az idétlenül gurgulázó száját láttam magam előtt, ez pedig elriasztott tőle.

Dehát, — hogyis mondjam magának, azért jól esett, hogy Jolán járt utánam ... Nem mondhatom, hogy szerettem, de először éreztem, hogy én se vagyok olyan haszontalan legelő tövise, valakinek én is becses vagyok. A bojtárok sokszor már tréfát űztek Jolánból. Találgatták, hogy most melyik fa alól les, és honnan kukucskál, mulattak rajta. Én nem szóltam, nem akartam magam elárulni, ám ez a csúfolódás már nekem is rosszul esett, fájt. Mégsem volt erőm megvédeni. Ha Jolán került szóba, inkább másfelé tereltem a beszélgetést, képtelen voltam megpártolni.

Egyszer aztán váratlanul elmaradt. Néhány nap múlva azon kaptam magam, hogyvárom Jolánt. Míg itt járt, kínálta magát, szavam se volt hozzá, most meg hiányzik. Elkezdtem utána kutatni... Végigjártam a füzest, a legelőszéli kerteket, lestem a tanya felé is... nem találtam. Restelltem tudakozódni is, mert könnyen az emberek szájára kerülhettem ... Szégyentelenül egyre csak magamra gondoltam, pedig Jolán akkor már nagy bajban volt... Megbetegedett, az apja úgy mondta, hogy tengeri vetéskor megáztak, és egész nap fújta őket a kárpáti szél. Egyszóval megfázott... Elkapta a heptikát, szalmazsákon sorvadt el, akár az anyja.

Három hónap se telt bele, lefogyott, megsárgult, olyan lett, mint az aszalt körte. Nem gurgulázott már a szája, csak köhögött meg sísogott. Olyan volt, akár egy félhalott, de a szeme, a szeme az élt. Tudja, a néma ember a szemeiben él, amit nem tud kimondani, az mind odagyűl... nem tudja kibeszélni sem a bűnét, sem az örömét... Nem tudom, szeretett vagy gyűlölt-e engem akkor Jolán, nem tudom, már tört fénye volt a szemének.

Valhányszor erre a délutánra gondolok, elsötétül bennem a világ. Melegséget akart bennem ébreszteni az a vénember, és én nem tudtam szólni egy szót sem, se ő hozzá, se a lányához. Elijedtem magamtól... Megzsibbadt bennem minden, és csak halll gattam, hallgattam ... Szeretni kellett Jolánt, dehát mikor a fejemet se simogatta meg soha senki... A legelőn nőttem fel, mint a tövisbokor, szégyelltem magam ... üres voltam, akár a koldus tarisznyája ... pajtásom is csak a lövészárokban akadt.

Régen történt mindez, tán harminc éve is van, mégsem tudom felejteni. Nagyon embertelenül viselkedtem akkor. Nem segít az idő múlása sem, nagyon nehéz elcsendesíteni a rossz lelkiismeretet. Jolán kihullott az életemből, és vele elmúlt a fiatalságom is... Árnyékommá szegődött, ami folyton követ, és ha utolér, vagy elémbe kerül, úgy teszek, mint az állat, nyalogatom a sebem, amit magam ejtettem magamon.

Tudja, az is a bajom, hogy világéletemben egyedül voltam és folytonosan a magam sorsán törtem a fejem... Az időmből is tellett, de nem jó ez így, ha sokat okoskodik az ember, elgyengül az akarata és