Irodalmi Szemle, 1961

1961/6 - Dobos László: Valakihez tartozni kell

Esteledett. A folyóhoz kanyargó út mentén széles sávban fehérlett a felvert por. Zöldséget szállító teherautó tartott a falu felé és amint átgördült a töltés járóján, csend zuhant a vízmenti síkra. A legelő, a zöldséges és a fűzfacsöportok vonalai lassan elmosódtak és egybefolytak az alkony sűrűsödő sötétjével.

Az almáskertek szélénél ráfordultam a nagy legelőre és irányt vettem a Nagylapály felé. Jó időbe tellett, míg egy ágas- bogas fűzfabokor tövében ráakadtam a pásztorra. Pipázott, és merev tekintettel szótlanul bámulta a vizet.

—• Azt hittem, nem talál meg — kezdte. Ha szerencsével akar járni, vigyázni kell a csendre. Mikor minden zaj elül, a hal keresi a langyosabb részeket, és kijön a lapályokra, augusztusban a bokrok gyökerei alatt tanyáznak a pontyok — magyarázta halkra fogott hangon.

— A faluban azt beszélik, hogy elkerülik a Íjalak.

Kis ideig szótlanul nézett rám, hirtele- nében nem tudta, komolyan értse-e a szót, vagy tréfával vágjon vissza.

— A tavaszon nem sok örömünk volt a halászatból... Vagy kétszer feláradt a víz, hálóval nem is tudtuk megközelíteni... Most tisztul már egy hete.

— Hát horoggal?

— Horoggal? — húzta el a szót János

— azzal csak piszkálni lehet az ilyen nagy vizet. Volt itt valamelyik nap egy városi féle ember, hajigálta az a horgot, de halat csak nem fogott. Az ilyen frissen beszentelt vadásznépség nem gondol arra, hogy ennek is módja van. Iderotyog a motorjával, bünkéi, vagy mi az ördögöt forgat a vesszőn, és már rakná is a tarisznyába, ha volna mit... Nem mészárszék ez.

Kis szünetet tartott, szipákolva élesztgette a pipáját, miközben dünnyögve folytatta:

— Ismerni kell a vizet, meg a halat is.

Hirtélen nagyot csobbant a víz, s jókora

hal görbülő háta villant elénk a félhomályban.

— Látja, ez rontja meg az éjszakámat, már egy hete hol előttem, hol utánam csapkod, mintha csak a bosszantásomra küldték volna ide.

Elhallgattunk és vártuk, hogy a hal még- egyszer felcsap a közelünkben, de hasztalan. A víztükör halk pezsgését nem zavarta többé semmi.

— Tudja mit, kerüljünk fel a nagy fák alá, rakjunk egy kis tüzet, úgyis csak hajnal felé érdemes halászni — kezdte kis idő múlva János.

Fellobbant a tűz, a magasra csapó lángok pírt festettek arcunkra. Szikraözön csóvá- zott az ég felé, alulról megvilágítva a hatalmas lombkoronák levélrengetegét. Gyakorlott mozdulatokkal piszkálta, emelgette a gallyrakást, elültetett a füst irányából, zsombékot hengerített a tűz mellé ülőkének, forgolódott, kedveskedett, mintha régvárt vendég előtt törülgetné a poros szobai széket. Kimért mozdulatokkal szüntelenül tördelte a száraz fűzfagallyakat, és közben dünnyögve beszélt:

— Olyan tüzet kell rakni, hogy az ég alja is kozmásodjon meg, hadd süsse annak a sok szentnek meg pucér angyalnak a talpát... Járt itt a minap egy újságíróféle, nem tudom, ki küldte a nyakamra — folytatta — nyaggatott majd egy félnapig, dehát nem gyónhatja meg az ember mindenkinek az életét... Leültetett maga elé, és kérdezgetett, meg írt, akárcsak egy bírósági tárgyaláson. Nem kell engem vallatni... Mikor egy csomó papírt összefirkált, kapta magát, úgy elporolt, mint akit a forgószél tekert a pokolba. Akár a rossz napszámos... írt is valamit az újságba, dehát attól nem lett okosabb senkise. Hallja, én azt tartom, aki nem éli, nem érzi.

Szerettem volna közbeszólni, de féltem megtörni ezt a nehézkes igazodást, őszinte kitárulkozást.

— Mindenki pásztora vagyok ... mégsem tartozom senkihez. Tele van a határ emberrel ... nem sajnálják a jó szót, dehát ez nem minden.

Ahogy beszélt, mereven bámulta a tüzet, mintha a lobogó pislákoló lángokból olvasná, amit mond.

— Több, mint ötven esztendeje kuporgok a pusztai tűz körül... szeretem nézni a lobogását, de a melegét már kevésnek érzem. — Van nekem egy legénykori jópajtásom, most tanítóskodik valamerre. Negyvenötben, hazaszorult ide az anyjához, és éppen akkor született egy lánya. A keresztelőjére úgy emlékszem, mint a tegnap reggelre, még egy teknőt is faragtam fűzfából, hogy legyen mibe füröszteni. Ha látná, mi lett belőle, meg dörzsölné a szemét. Ide voltak a nyáron is, én mondom magának, hogy férfi szemnek bűn ránézni.

A tűz halványon pislákolt, olykor végigfutott egy gyengécske lángnyelv a parázsszéli csonkokon, de ez már csak a fák tövére lobbantott fényt.

— Nyári mezítelenségében öreg emberré , fakít maga mellett — folytatta kisvártatva. :