Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Dobos László: Valakihez tartozni kell
— Szeretem a tavaszt nagyon, úgyhiszem, mikor bimbózni kezd ez a temérdek almáskert, hogy megáll felettem az idő, de rájöttem, hogy minden virágzás öregíti áfát... — Maholnap megöregszem, és egyedül vagyok ... Elhallgatott, s fáradt mozdulatokkal a pipáját tömködte. Olyannak tűnt most, mint aki előtt véget ért az ösvény, és tanácstalanul forgolódik maga körül. — Hátha arra vár, hogy ide jöjjenek megkérni a kezét, — fordítottam tréfára a szót. — Ez a kisebbik gondom. — Hát akkor? — Hagyja, amúgy sincs meséim való kedvem, nemrégiben halt meg egy frontos barátom, Tömöri Gergely. Azóta sem találom helyem, akár az oszlophoz kötözött jószág ... csak forgolódok, és betekerem magam, hogy már mozdulni sem tudok. Megélénkült figyelemmel vártam, hogy a pásztor folytatja, de az fáradt tekintettel szótlanul bámult maga elé. Száraz gally- csomót löktem a tűzre, hogy lángot élesz- szen a hamvadó parázscsomón. — Rákja volt, négy hónap alatt végzett vele. Lehet, hogy maga is oka volt, sokáig hallani sem akart orvosról. Ha elővette a baj, csak ledőlt a konyhai kiságyra, és kidülledt szemekkel meredt az útra néző ablakra. Mire a kórházba került, már nagybeteg volt, megoperálták, nem segített rajta... Háromszor is elmentem a kórházig, hogy bemegyek hozzá, de nem volt annyi erőm, hogy rányissam az ajtót... Nem bírtam nézni a fájdalmát... Nagyon megszenvedte az életet. A temetése óta is folyton a harang zúgását hallom a fülemben ... Boris, a felesége itt maradt egyedül ... Dehát ezt így hiába is magyarázom magának, mert Boris a mese végéhez tartozik. — De hisz még az elejét sem ismerem. — Sokat gondolkodtam mostanában, töröm a fejem, valahol elhibáztam, nagyot vétettem. Tán az is baj volt, hogy nagyon szeretem ezt a falut, meg a tájat, nem tudtam innen szabadulni sohasem, ha el is mentem, visszatértem. Ez a víz meg ez a sík úgy magához fogott, mint a gyökér a rögöt. Pedig nem is itt születtem. Apámat, anyámat sohasem láttam. Öreg szüleim házában cseperedtem fel. Ha anyám felől kérdezősködtem, elfogta őket a sírás. Úgy mondták, szép volt és igen dolgos... Nem tudták eléggé vigyázni a lépteit, és megesett egy vándorcirkuszostól... Alig hogy engem világrahozott, elindult, hogy megkeresse a komédiást, azóta se látták. Ki tudja, hol taposta agyon a világ... Aztán elkerültem az öregektől, olyan süldő fiúcska lehettem, mikor nagyapám egy nagyvásáron tehenes fiúnak szegődtetett. Most már gátlástalanul szakadt, ömlött Bekei Jánosból a szó. — Mikor először csaptam ki a gazda teheneit, vágtam magamnak egy százgörcsű bunkóšt. Nappal erősnek éreztem magam a bot szomszédságában, éjjelenként pedig azzal a bütykös kökényfával indultam el csudafurulyás juhászországba. Gyermek voltam, alig lehettem tizenkét esztendős, sánta nagyapámon kívül nem volt se rokonom, se fészkem, úgy billegtem azon a csordásboton, mint egy eltévedt madár. Ha napos volt a reggel, leültem a töltés padkájára, és telitorokkal rákezd tem azt a nótát, amit biztos maga is ismer, hogy „el kell menni katonának, édes anyám, jaj de nagyon messzire“. Nem tudom miért, de nagyon szerettem ezt a nótát. Akik arra jártak, csúfolódtak velem, azt kiabálták: „fűbe ragadt a pacsirta“. Ez a nóta eszembe juttatott egy embert, a nevére már nem emlékeztem, csak annyit tudtam, hogy huszár volt Ferenc Jóska alatt, rettentőket tudott mesélni, és füttyegetve dalolgatott. Közben múlt az idő, szaporodtak felettem az évek. Szilveszter Szilveszternek adta a kilincset. A tavasz és a nyár oly rövidnek tetszett mindig, akár egy madárröppenés. Egy fergeteges tél nagy próbára tett. Megverekedtem egy farkas-falkával. Még november végén elkezdte a havazást és kis megszakításokkal szakadatlanul pelyhedzett az ég. Esténként viharosan kavargatta, hordta a kárpáti szél a havat. Harmad- magammal a Csatla-tanyán ért bennünket a tél. Reggel és este a jószág körül jártam, ha megengedte az idő, trágyát szánkáztam a földekre. Egy délután már éppen a harmadik rakást halmoztam a szánka végében, mikor látom én, hogy a lovak remegni kezdenek. Hiába szóltam rájuk, csak nem csillapodtak. Hirtelen eszembe ötlött az öreg tanyás gazda intése: „Elöl legyen a szemed, János! Ez a hideg leveri a farkast a hegyekből, a lovakat figyeld, azok megérzik a veszélyt... Ha reszketni kezd a fülük, térülj a tanya felé, és ne sajnáld az ostort.“ Sejtettem már a veszélyt magam is ... Lekaptam a lovakról a pokrócot, hogy a jó tanács szerint irányt vegyek hazafelé, dehát elkéstem. Alig jutottam néhány métert a ganajrakásoktól, látom én, hogy egész
