Irodalmi Szemle, 1961
1961/6 - Kulcsár Tibor: Versek
utazók Kulcsár Tibor elégia Kabátod gallérját összehúzva egykedvűen a hűvös utcára lépsz szemed előtt lassan ködbevész a táj a város az utca a tér s nem marad semmi csak a sár amely lassan már a szivedig ér s néhány kopár vézna lombtalan ág s magad magad magad szemed tétován a ködlő távolokba révedez te nem mehetsz mint a vándorló égi madarak más tájakra keresni a nyarat a fényt a meleget te itt maradsz te itt maradsz mert téged ideköt a honi táj a föld az ősi rög te nem mehetsz s míg füstös kiskocsmák boltívei alatt ürítgeted a csordultig telt pohárt egész valódba velődbe vág a döbbenet tudod hogy nincs tovább elvégeztetett mint vén színész az ósdi kellékeket dobd sutba az őszi nosztalgiát megértheted egyszerű számítás ez volt ez marad ősz van a lábad alatt csikorog a fagy s jőnek csúf zimankós zord telek hát ne révedezz ehhez mérd most magad Egy kézszorítás, egy-két röpke csók, — íme, így fest a mindennapi ábra — dús csomagok terhe alatt zihálva sürgölődnek a lázas utazók, helyet keresve, más lábára hágva, míg ifjú szeretők, törődött anyók egymás szájából kapkodják ki a szót, s belefeledkeznek a búcsúzásba. Aztán: piros sapka, szemafor, jelzőlámpa, az égre tüzes csillagokat dobálva jön a mozdony: egy perc — s az utazók tovatűnnek a ködös éjszakába, velük marad a csók, a könny, a drága — szívükben viszik az útravalót. Alojz Klimo metszete
